Északi szenvedély helyett keleti mélység



Program:

  • Sibelius: Lemminkäinen –szvit, Lemminkäinen visszatérése
  • Sosztakovics: II. gordonkaverseny
  • Prokofjev: VI. szimfónia (esz-moll)

Vegyesek az érzéseim a Budapesti Fesztivál Zenekar január 14-ei koncertjével kapcsolatban, ám az ambivalencia pozitív irányba mozdítja el ezt a rövid beszámolót. 

Az este Sibelius szvitjéből a Lemminkäinen visszatérésével kezdődött. Nagyon északi, nagyon finn és mivel Sibelius, kétségtelen, hogy visszaköszön belőle a szerzőjére oly jellemző lassan építkező, de méltóságteljes szenvedély (na, meg az ezt kifejező „nyers” rezek). 

Milyen is ez a darab? Felütéssel indul, majd vonósok valami feszült, ködös tájat festenek elénk, de már a darab elején növekszik a feszültség, játszik velünk, pattog, ugrál, míg meg nem jelenik a Sibeliusnál jellemző feloldó fúvós rész, hogy azután újra visszatérjen a vonósok generálta feszültség. Kitűnően ábrázolja Lemminkäinen halálból való visszatérését, még egy kis walkürös lovagló-téma is van benne, amit a zenekar cselló szekciója szépen érzékeltetett is. Heves zene, de itt valami hidegebb hangulatú hevességet érezhetünk, remek nyitása volt a koncertnek, igazi északi szenvedély. Az ezután következő két darab ellenben teljesen megfordította számomra az est irányát, hangulatát és tematikáját.



A fordulat Sosztakovics második gordonkaversenyével következett be, melyre csak rátett a szünet után következő Prokofjev szimfónia, különösképpen tartalmi összefüggéseiben és hangulatában, melyben megmutatkozik szerzőik hasonló sorsa. 

Sosztakovics a második gordonkaversenyt élete vége felé írta, abban az évben, mikor súlyos szívbetegség támadta meg. Jól érezni mindezt a darabon is. Lassú tempójú, számomra kissé rendezetlen szerkezetű, csapongó, de néhol merengő, elgondolkodtató darab – testvérdarabjának ellentéte. Az igazat megvallva szükségem lesz még egy kis időre – és jó néhány elmélyült meghallgatásra –, hogy ezt a darabot teljes egészében be tudjam fogadni. Mindezek ellenére a koncert alatt a maga módján számomra élvezhető, de inkább elgondolkodtató volt a darab, amit csak tovább emelt a szólista, Truls Mørk igen szuggesztív, mélyen átélt, a darab minden rezdülését koncentráltan követő játéka. Ezt nem is igazán lehet pontosan kifejezni, leírni. Talán a bizarr szó illene hozzá, de ennél jóval többről van szó, ezt a végkicsengés összeálló, melodikusabb zenekari és szóló része „magyarázhatná meg”, mégpedig a darabot lezáró ütősökkel folytatott párbeszéddel.



Az este utolsó darabja szintén egy befelé forduló intellektuális tartalmat hordozó, ámde a Sosztakovics gordonkaversenynél jóval befogadhatóbb mű, Prokofjev hatodik szimfóniája volt. Az első tétel itt is meglehetősen szokatlan, hirtelenek a váltások mind a tempo, mind a hangerő-skála szélsőségei között. Mindezt követi egy hasonlóan kétségbeesett, viszont sokkal rendszerezettebb, lírai második tétel. Az egész darabból az utolsó, harmadik tétel tetszett a legjobban. Itt, mintha az előző tételek borzalmaiból és nyomasztó hangulatából feloldódva, Prokofjev visszanyerte volna a rá jellemző zenei világot, fogalmazásmódot. Vicceskedő klarinét-szóló, a zongora és a tuba kontrasztjai és a futkározó vonósok némileg felvidították az előző két tételt. De továbbra is éreztette a zene – és a zenekar is –, hogy az előbbiekben megfogalmazott kétségbeesés, válságos, nyomasztó hangulat még vibrál a levegőben.

Összességében érdekes koncert volt, amely nyitottá tett egy másfajta zenei nyelv, kifejezésmód iránt. Sibelius és Prokofjev számomra kétségtelenül vitték az estét. Sajnálatos, hogy az eredetileg a koncertet vezénylő Paavo Järvi helyett betegség miatt Pietari Inkinen ugrott be, Järvi stílusa, kifejezésmódja jobban visszaadta volna a darabok szenvedélyes oldalát.

Békési Botond
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése