A német repertoár krémje

(Robin Ticciati és a BFZ koncertje)

Program:

· Wagner: Lohengrin előjáték
· Richard Strauß: II. (Esz-dúr) kürtverseny
· Bruckner: VI. (A-dúr) szimfónia

Karmester: Robin Ticciati
Kürt: Radovan Vlatković

A Budapesti Fesztiválzenekarnál február 24. és 27. között vendégeskedő Robin Ticciati koncertje akár egy rendhagyó FIÚK is lehetett volna, mind a maestro korából, mind pedig az általam meglátogatott koncert stílusából, hangvételéből, habitusából adódóan. Kitűnő koncertprogramot hallhattunk a német repertoár oszlopos szerzőivel, mondhatni krémjével.

Az este hangulata számomra már a nyitó darab, Wagner Lohengrin előjátéka után eldőlt. Az igazat megvallva, ebbe a darabba szerintem nem szabad semmiféle tartalmat, elemzést belemagyarázni, ez a zene egyszerűen – akár koncerten előadva, akár az opera elején – egy bizonyos atmoszféra megteremtéséről szól. Természetesen az operát ismerve fel lehet benne fedezni azokat az érzéseket, amelyek majd az elkövetkezendő darabot uralni fogják. Varázslatos, éteri légkör, amelyet már a darab elején magas regiszterben vibráló hegedűk teremtenek meg, lágy oboa- és fuvolaszólammal, amelyek egyből elemelik a földtől a darabot. Ticciati nagyon finoman nyúlt a darab nyitó taktusaihoz, de mindemellett érezhető összefogottságot és stabilitást mutatott a zenekar játéka, ami már a legelső vonós rész határozottságában, egyben természetes könnyedségében észlelhető volt. A finoman, de megfontoltan építkező mű, mint nyitány a későbbiekben szép összhangot alkotott a Bruckner szimfóniával. Lassú folyamként közeledtünk a rézfúvósok „robbanásával” elérkező csúcshoz, hogy aztán újból visszatérjünk a nyugalom medrébe. A csúcs finom üstdob crescendoja a homályból úszott fel, míg a rezek egy kicsit hirtelenkedve léptek be. A darab végét a teremben vibráló szenvedély és elmélyültség okozta csend követte, taps csak ezek után. 


A következő darabot is tarthatjuk különlegességnek, Richard Strauß II. kürtversenye a szólista felé támasztott technikai elvárások miatt egy igen ritkán játszott darab. Szép hidat képezett Wagner és Bruckner között. Az első tétel szólóval kezdődik, amely a kürt klasszikus hangvételét mutatja be, de csakhamar átcsúszik egy picit „csálé” hangzásba, ezzel sutba vágva a kürtverseny és kürtszóló hagyományos értelmezését. A kellemesen gyors nyitó allegro után szünet nélkül következő gyönyörű lassú tétel egy kis oda-vissza utalás volt az előző Wagner és a következő Bruckner között. A lassú tétel gyönyörű, a szólista által fogott összhangzattal ért véget. A záró tételben mosolygott ránk és csiklandozott meg minket Richard Strauß. Egy játékos, vidám rondó zárta a darabot. Itt ejtenék meg néhány szót az este szólistájáról, Radovan Vlatković-ról, akiről ezek után tényleg elhiszem, hogy a világ egyik legjobb kürtösének tartanak. Játéka pontos volt, technikailag a maximumot nyújtotta egy ilyen versenyműben. Az az egyetlen, alig hallható véletlen melléfogás pedig nem jelentett semmit. Nehéz darab és ilyen profizmus mellett is előfordulhatnak „hibák”. Ráadásként – mivel négy kürt szebben szól, mint egy – egy a BFZ kürtöseivel közösen előadott magyar népdalfeldolgozást hallhattunk.

A szünet után ráfordultunk Bruckner VI. szimfóniájára. A szünet alatt fogalmazódott meg bennem, hogy ez a három mű, három szerző mennyire szépen is kapcsolódik egymáshoz – és Wagnerhez. Wagner önmagában hihetetlenül progresszív szerző, világa vad, romantikus, zenéje pedig még ma is mondható „újnak”, ha a sok ráragasztott sallangot eltávolítjuk róla. Megteremtett egy olyan zenei világot, amely a romantika utolsó fázisáig sokaknál uralkodó volt. Aztán itt van Richard Strauß, akit a maga korában „elavultnak” tartottak. Kapcsolható ő is Wagnerhez, csak a romantikusság egy más aspektusából. Strauß inkább felszabadult, humoros, zenéje tükrözi szórakozott személyiségét, emellett pedig hajaz Wagner teremtette zenei világra. És utoljára, aki talán a legszorosabban kötődik Wagnerhez: Anton Bruckner.

Bruckner zenéjére, főleg harmóniavilágára hatalmas hatást tett Wagner zenéje. Hangszerelése, a hangszerek, harmóniák kezelése Brucknernél mind-mind a Wagneri vonal eleven példái. Mindezek mellett Bruckner sokkal megfontoltabb, konzervatívabb, komolyabb, kevésbé csapongó szellem. Hatalmas szimfóniái mind egy szálig komoly és koncentrált munkáról tanúskodnak. Hihetetlen precizitás, megfontoltság, strukturáltság és komoly, konzervatív akadémiai hagyomány tükröződik bennük. Mindezek ellenére szerzőjük állandóan „javítgatta” őket. Aznap este viszont Bruckner palackjából is kieresztettük a szellemet. Wagner szenvedélyét és Richard Strauß játékosságát fogta egybe a VI. szimfónia, amit Bruckner a „kekec hatodik” névvel illetett. Nem is véletlenül.

Az első tétel csiklandó hegedű tremolandoval kezdődik, amelyet ködbe von a megszólaló kürt és nagybőgő, hogy aztán a trombita és a fuvola belépésével átcsapjon egy dörgő timpanival megspékelt fortissimoba, ami a koncerten cseppet sem hatásvadász módon szólalt meg, igazi meglepetésként egyszer csak felrobbant. Ezután a tételben váltakozóan következtek lágy, igazi romantikus részek, amelyek hol hagytak minket ellazulni, hol különböző gesztusokkal picit megfeszítették a koncentrációra kalibrált idegszálakat. A kidolgozó rész után ismét visszatér a tétel közepén a nyitóforma, hogy egy fantasztikus rézfúvós résszel záruljon, amelyet a lágyan ringatózó kürtök és a trombiták ércessége ural. 



A második tétel egy igazi Bruckneri adagio. Bruckner a hosszú, építkező, lassú tételek mestere volt, aki mint tanár ilyen tekintetben is nagy hatást gyakorolt Gustav Mahlerre (gondolok itt a III. szimfónia csodálatos záró tételére vagy az V. híres adagiettojára). Két szóval jellemezném: lassú és elmélyült. Ezt a két paramétert kitűnően megvalósította a zenekar a szépen eltalált tempóval és artikulációval.

A harmadik tételben megint visszatért az elsőben megismert csipkelődés. Lendületes, játékos scherzo, amiben gyönyörű visszatérések és váltások vannak. Nekem egyértelműen a szimfónia közepét képezte. Az utolsó tételnél rosszmájúan elmondhatnám, hogy akkorra már – bármilyen szép zene is – elég volt Brucknerből. Nem. Tény és való, nem rövid, nem könnyű szimfónia, de az igazi Bruckner-élményhez az embernek néha meg kell erőltetni az idegszálait, mert igenis megéri! Az utolsó tétel szummázta az egész szimfóniát, fenségessé tette és az első tételre való visszautalással megkoronázta nemcsak a darabot, hanem a teljes estét is.

Lezáró gondolatsorom talán kissé hosszú lesz, de egy ilyen koncertről és zenei tömegről nem hiszem, hogy dióhéjban lehetne nyilatkozni. A koncert nagy utazás volt a progresszív, a késői és a poszt-romantika legjelesebb képviselőivel és legszebb darabjaival. Igazi német zenét hallhattunk úgy előadva, úgy interpretálva, ahogyan azt kell. Wagner igazi klasszikus, Strauß a maga módján szeretni való figura, Bruckner pedig komoly karakter, akinek a zenéjét a mai koncerttermek csak ritkán látják viszont, holott most is szükség van erre a jellegű zenére. Bruckner tempója, hihetetlen „logikája”, összeszedettsége és komolysága olyan zenei légkört teremt, ami kiragad a mindennapi rohanásból és átadja azt a ritmust, azt a jó értelemben vett lassúságot, ami hagyja az embert koncentrálni és rendesen elmélyülni. Ezt a fajta zenét tartják maradinak, konzervatívnak, ingerszegénynek, holott még mindig van létjogosultsága és lehet rá különlegesként tekinteni.

Az este igazi koncertélmény volt, olyan jó hangulattal és atmoszférával, amelyet a BFZ tud igazán teremteni.

Békési Botond
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése