„Az igazságot keresem” – interjú Fodor Boglárkával

Shakespeare darabjai megunhatatlanok, így nincs olyan színházi évad, amikor ne játszanának belőlük jó néhányat. Idén a fiatal színészekből álló Spirita Társulat is beállt a sorba, hogy újragondolják és színpadra állítsák a Macbethet. A csapat újdonsült tagjával, a kemény kezű és könyörtelen Lady Macbethet alakító Fodor Boglárkával, a Pesti Magyar Színiakadémia diákjával beszélgettünk a karakterről, a női lélekről és Shakespeare létjogosultságáról a kortárs színházban.

Ha jól tudom, a kábé Csoport tagjaként kezdted. Hogy kerültél a Spirita Társulathoz?

A kábé Csoporttal három évvel ezelőtt készítettünk egy előadást, a Tiramisut. Ezt látta még három évvel ezelőtt Tamás (Egressy G. Tamás, a rendező – a szerk.), aki nemrég felkeresett, hogy szeretne felkérni Lady Macbeth szerepére. Hihetetlenül meglepődtem, amikor mondta, hogy már azóta szeretne velem dolgozni, hogy látott a darabban. Az, hogy a társulat tagja vagyok-e, egészen a múlt hétig nekem sem volt tiszta, mert külsősként hívtak az előadásra. Akkor azonban összefutottam Tamással és tisztáztuk a helyzetet: már nem csupán vendégművész vagyok.

Mi volt számodra a legvonzóbb ebben a felkérésben? 

Amikor Tamás felkínálta a szerepet, nagyon meghökkentem. Először örültem, aztán megijedtem, végül elkezdtem készülni rá. Nagy kérdés volt, hogy melyik fordítással akarnak dolgozni, mert a darab bármennyire is rövid, vaskos szövegkönyvekről van szó. Végül a Kállai-féle fordítást kaptuk. Remek tanulólecke, hogy végigvihetek egy shakespeare-i karaktert, méghozzá nem is akárkit. Előbb az osztályfőnökömtől, Pál Andrástól kellett engedélyt kérnem, ő is találkozott Tamással párszor, hogy megbeszéljék az ötleteit, amelyek végül meggyőzték, így kaptam kimenőt. Pál András nem ad ki akárkinek, mindig szem előtt tartja, hogy tanulunk-e a dologból annyit, ami miatt megéri kihagyni néhány órát. Hála istennek úgy látta, megéri. 



Milyen érzés egy velejéig romlott karaktert játszani?

Nem gondolom, hogy velejéig romlott lenne. Volt egy törés az életében, elvesztette a gyermekét. Macbeth ezután belemenekült a háborúzásba, ott élte ki a férfiasságát, de a Lady otthon maradt és küzdött ezzel a hatalmas fájdalommal. Burkot vont maga köré, amivel mindenkit eltaszított, egy jégpáncélt, amitől megkövesedett a szíve. A férjét azonban nemcsak, hogy szereti, de óvni is akarja, így amikor értesül a jóslatról, az végre célt ad az életének. Ő királynő lehet, Macbeth pedig király, innentől pedig már nem számítanak az erkölcsi kérdések, és ahogy ő, mi is azt hisszük, hogy bírni fogja ezt a feladatot. Nem gondolom, hogy ő alapból rossz ember volna, csak annyira megkeseredett, hogy ez a cél, amit maga előtt lát, magasabb rendűvé és fontosabbá válik mindennél.

Szerinted pusztán a hatalom motiválja Lady Macbethet?

A fő célja az, hogy a férje fejére korona kerüljön, a motivációja pedig, hogy szereti a férjét. Bízik benne, hogy jobb király lesz, mint Duncan, aki valójában csodálatos uralkodó. Amit tesz, azt nem Duncan ellen teszi, hanem Macbethért, ha lehet, még nagyobbá akarja tenni őt a mostani királynál. Tulajdonképpen a Lady bele sem gondol, hogy neki kötelezettségei lennének a hatalom megszerzésével. Ő csupán el akarja érni azt az állapotot, és majd utána ráér kigondolni, hogyan tovább.

Ezek szerint Lady Macbeth számára a férje nem csupán eszköz?

Szerintem közöttük borzasztóan erős szerelem van. Állatias, vad vonzódás, ami lehet, hogy már nem tűnik többnek, mégis valahol benne rejlik a szerelem. Nagyon jól tudja, mikor kell kemény kezűnek lenni és tudja, mire van szüksége a férjének. A lakomán különösen kemény hangot kell megütnie, hogy Macbeth észhez térjen. Borzasztó lehet látnia, hogy ő indította el ezt a folyamatot, de visszalépni már nem tud belőle. Ez hatalmas törés és nem is igazán tudja, hogyan kezelje a helyzetet. Ha ennél egy kicsit is gyengédebb lenne, Macbeth sokkal hamarabb összeomlana.

Lady Macbeth tehát kívülről rendkívül nőies, ám belülről keményebb a férfiaknál. Hogyan készülsz egy ilyen ambivalens szerepre?

Nem összességében néztem, hanem folyamatában, hogy mik azok a gócpontok, amikor megváltozik benne valami. Én egy nagyon akaratos ember vagyok, persze nem úgy, mint Lady Macbeth. Volt egy érdekes beszélgetésem Tamással a Lady karakteréről, hogy milyen ember is ő voltaképpen, illetve, hogy milyen a férjével való kapcsolata. Meghökkentő volt észrevenni, hogy sok dologban hasonlítunk. Például, tágabb értelemben vége majdhogynem ugyanúgy kezeljük a kapcsolati rendszereinket. Ami nehézség volt a szerepre készülés során, az az, hogy én még nem éltem meg azokat, amiket ő, és remélem, nem is fogom. Olyan dolgokra kellett rátalálnom, amelyek fájdalmat okoztak nekem és fel kell nagyítanom ezeket, hogy aztán kicsit átformálva már a magaménak tudhassam az érzéseket. 

Tehát elsősorban magadból építkeztél?

Rendkívül szélsőséges karaktert ábrázol ez a szerep. A nők alattomosak tudnak lenni, pontosan érzik, kihez miként kell szólniuk ahhoz, hogy elérjék a céljaikat, sőt, nagyon könnyen úgy képesek kiforgatni a valóságot, hogy a végén már a másik is ugyanazt akarja, amit ők. Ez olyan csodálatos praktika, ami nem idegen, hanem borzasztóan emberi és nagyon-nagyon női.

Lelkileg mennyire terhel meg téged ez a kemény szerep?

Tamás elég korán fel akarta rakni az utolsó részt, hiába mondtam neki, hogy azt még nem tudom megformálni. Azt mondta, nem baj, csináljuk, hátha közben sikerül. A bemutató előtt másfél héttel jöttem rá, hogyan is kellene, de addig borzasztóan zavart ez a rész. Sokat gondolkodtam rajta, ezen a tudattalan kábulaton, hogy már nem él a jelenben, csak jövőben és múltban. Szerencsére mindig sikerült megtalálnom Lady Macbeth igazát, hogy mit miért úgy akart és gondolt. Mindig a saját igazából cselekedett. Minden egyes mozzanata kétségbe vehető külső szemlélőként, de én megértettem őt.

Van egy színházi babona, miszerint a darab próbái alatt nem tanácsos kiejteni a címszereplő nevét. Ti kimondtátok? 

Mi ezzel nem nagyon foglalkoztunk, de sok furcsaság történt, főleg a főpróba hetében. Balesetek, kis dolgok voltak ezek, de azért mégiscsak megestek. Nevetve beszéltünk róla, hogy biztos az átok miatt, tehát volt róla szó, viszont nem igazán kezeltük komolyan. 

Nem mint színész, hanem mint olvasó, színházszerető kérdezlek: milyen a személyes viszonyod Shakespeare-hez?

Shakespeare olyan író, aki több száz évvel később is úgy tudja megszólítani az embereket, hogy mindenki érti, miről beszél. Van humora, van benne fájdalom. Rendkívül hasznos, hogy folyamatosan újrafordítják a műveit, én a Kállai-féle átültetést azért szeretem annyira, mert tökéletes hidat képez a modern és az archaikus nyelv között.

Shakespeare-t próbálni másabb egyébként, mint egy kevésbé klasszicizálódott alkotót? 

Lehet, hogy ezzel nem mindenki ért egyet, de szerintem nem más. Persze a verses forma bizonyos szempontból nehézség és kötnünk kell egy kompromisszumot az elején, el kell fogadtatnunk a nézővel, hogy mi most egy bizonyos ritmusban, esetleg rímesen fogunk beszélni. Ebben a formanyelvben kell megtalálni azokat a kereteket, amelyen belül hiteles vagy őszinte lesz a karakter és az előadás. 

Szerinted miért fontos az, hogy újra és újra feldolgozzuk ezeket a klasszikus darabokat, és ne csupán a kortárs színművek fussanak a színházak palettáin?

Shakespeare rendkívül emberközpontú, éppen ezért lényeges folyamatosan játszani és nézni is. Az igazi nehézség talán abban rejlik az ő kapcsán, hogy már rengeteg emblematikus előadás született, így azon kell munkálkodnunk, hogy a darabokat úgy formáljuk újszerűvé, hogy közben megmaradjon a pontos üzenetük.

Te mint fiatal alkotó, mit keresel a kortárs színházban? 

Magamat. Nem veszek el a szerepek között, hanem általuk bontom ki, hogy ki is vagyok valójában. Nem azért keresem magam, mert nem tudom, ki vagyok, hanem mert sokkal több rétege van az embereknek, mint amennyit használunk, megértünk belőle a mindennapokban. Emellett az igazságot keresem leginkább. Mindenféle igazságot: a világét, másokét, az enyémet.


Az interjút készítette: Pataki Anett
Fotók: Spirita Társulat
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése