Héroszok alkonya

A k2 legújabb bemutatójával sem okoz csalódást, a társulat egészen radikális nyelvet választva folytatja a kísérletezést, így a közönség valódi színházi kuriózumban részesülhet. Cserna-Szabó András 2015-ös Sömmi. című regényét Hegymegi Máté állította színpadra a Jurányi Inkubátorházban. 

Bár az alaptörténet Rózsa Sándor körül forog, mégsem érezzük azt, hogy a múltba révednék az előadás által, hiszen a moralitás totális pusztulása elvitathatatlanul élő jelenség. Mintha a k2 Színház ezúttal nem kedves-ironikus módon mutatná fel a társadalom orvosi bizonyítványát, hanem kezünkbe adná a kést, amit aztán mi magunk szorítunk a torkunkhoz. Mert a sömmi vesz körül minket, és nem teszünk semmit az ellen, hogy ez a sömmi túlnőjön rajtunk – a kegyetlenség szépen lassan önmagát hozza világra. A bábák pedig mi magunk vagyunk. 



Rózsa Sándor története még a legenyhébb pillanatiban sem romantikus vagy Robin Hood-i. Nincsenek gondosan körülrajzolt magasztos eszmék, csak az igazságszolgáltatás brutalitása, miszerint a felsőbbrendűség tudata és a gyermekkori traumák által jogot formálhatunk a bűnre. A gaztettek egymásból bomlanak ki, nem más ez voltaképpen, mint a gonoszság orgiája, az igazból és hamisból kiinduló cselekedet elválaszthatatlanul összeforr, nincs jó és rossz, nincs irgalom vagy megbocsátás. Embertelenség, az van. Az erőszak éppolyan természetes, akárcsak a lélegzetvétel. A szereplők folyamatosan bővülő haláltáncot járnak, az egyre eszeveszettebb ritmusban, és minden lépés újabb fejet követel: a tiszta ügy terrorrá aljasul. A betyárok közös nyelve tehát nem a szegedi ő-ző dialektus, sokkal inkább a pusztaság nyers kíméletlensége.

Bereczki Csilla és Gábor Sára remek munkát végeztek az adaptáció során, Cserna-Szabó regénye jottányit sem vesztett érzékletességéből. Néhány megszólalás ki-kilóg ugyan a dráma szövetéből, ám az előadás egészére nézve a helyenként kevésbé simulékony megszólalások nem válnak igazán zavaróvá, hiszen a viszonyok, a motivációk és a metaforák olyan finom, zsigeri gesztusrendszer által értelmeződnek, amely minden figyelmet magára von – és mi gyönyörködünk benne. Hegymegi Máté végig izgalmas, magával ragadó és paradox módon még lassúságukban is sodró lendületű képekkel operál – a látvány és a ritmika elsőrangú. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a képi világ és a szöveg koherenciája nem tökéletes, nem válnak egyneművé, ez okozza az interpretáció apróbb megakadásait. Néha lehetetlen eldönteni, hogy a mozgásszínházi elemek önmagukat, vagy valóban a történet kibomlását szolgálják, ám a helyenkénti disszonancia voltaképpen eltörpül a tagadhatatlanul egyedülálló miliő mellett, amelyhez sokat hozzátesz a szinte szünet nélküli élőzene.



Horváth Szabolcs Rózsa Sándora egyszerre szerethető és gyűlölhető figura, ám sosincs a skála szélén, a két érzelem mindig ugyanakkor van jelen, egyedül a dominancia váltakozik. Horváth arcán végig ott ül a betyáros incselkedés, amely egyik pillanatról a másikra képes átváltani kérlelhetetlen ridegségre. A szereplő mozgatórugói szépen körvonalazottak, lélekrajza cseppet sem didaktikus, mégis érteni véljük minden mozdulatának okát és célját. Tapinthatóvá válik a keserűség, amelyet a normális életről való lemondás teremtett örök életűvé, a hős antihőssé korcsosul, a puszták helyett vérmezők felett nyugszik le a Nap. A héroszok alkonya.

A másik színészi mestermunka egyértelműen Domokos Zsolté, aki Veszelka Imre szerepében megtalálja a tökéletes egyensúlyt az objektív és szubjektív mesélő között, kikacsintásai remekül időzítettek, önironikus mondatai a legjobbkor csattannak. Elárvult ugyan ő is, akárcsak barátja, Rózsa Sándor, benne mégis megmaradt valamiféle kedves, ám korántsem együgyű naivitás, burkolt részvét a világ és saját környezete iránt. 

Piti Emőke játéka valószerűtlen misztikussággal lengi be az egész színháztermet, olyan ravaszsággal vetíti elénk az Ördögöt, hogy hiába akarjuk teljességgel elítélni, akarva-akaratlanul is egyre inkább vonzódunk pusztító jelenlétéhez. Mellette Boros Anna és Erdélyi Adrienn újabb dimenziókat nyitnak meg, az előadás nőisége végigjárja a makulátlanságtól szennyig tartó utat. Viktor Balázs, Borsányi Dániel és Mészáros Martin szintén gazdagítani tudják a történetet, hamis tekintet vagy mozdulat alig-alig fedezhető fel. 



A színpadot csupán egyetlen gémeskutat idéző építmény uralja (díszlet: Fekete Anna), ám a puritánság talán még sosem volt ilyen izgalmas. A szöveg ugyan felszámolja Rózsa Sándor mítoszát, ugyanakkor a térkezelés megsokszorozza a táj, a pusztaság titokzatos erejét. És a sömmiből a k2 társulata révén megszületik egy sajátos közeg, amelyben csak periféria létezik – kapaszkodó nélkül. Bár nincs sem diktatórikus, sem ideologikus aktualizálás, mégis érezhetjük, hogy a visszaélések, az önös érdekek előtérbe helyezése, a perspektívátlanság, az útkeresés kilátástalansága mind-mind olyan jellemvonásai az előadásnak, amelyek édestestvérei a mai világnak. Mert ez a sömmi a mi kis magyar örökségünk. 

Dézsi Fruzsina
Fotók: Fotóspróba
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése