Az érzékiség színháza



Peter Handke szövegei mintha csupán saját határaikon belül léteznek. Az intimitás önmagát lengi körül, már nem is maga a történés számít, hanem az, ahogyan beszélünk róla. Az aranjuezi szép napok is ezzel a különös, távolságtartó közvetlenséggel éri el a költészet legmagasabb fokát.

A Bethlen Téri Színház és a Manna Kulturális Egyesület közös előadása a posztdramatikus színház tökéletes megtestesítője: minket, nézőket is éppúgy bezár a nyelviség létmódjába, akárcsak a Nőt és a Férfit. Nincs itt semmi, ami a költőiségen kívül lélegezni tudna, ami egy percig is feledtetné, hogy mindaz, ami a színpadon történik – pontosabban nem történik – valóban csak egy nyári párbeszéd. Az akció totális redukálásával a dikció olyan magasságokig emelkedik, hogy képes mindenféle intenzív érzelmi ráhatás nélkül megteremteni azt a giccstől mentes pátoszt, amely a színházi katarzis sajátja.



Szilágyi Bálint rendezésének titka a megfoghatatlan tárgyiasság. Bár a két fogalom látszólag ellentmond egymásnak, az előadásban épp egymás hiányzó darabkáit jelentik. Hűvös intellektualitás párosul a legmélyebb ösztönökkel: a Férfi (Zsótér Sándor) a maga néha-néha megbomló elégikusságával ellenpontozza a Nő (Eke Angéla) zsigeri szenvedélyességét. Ez a fajta különös személyesség egyszerre tűnik szégyentelenül kitárulkozónak és hozzáférhetetlen, zárt egységnek – olyan rejtvény ez, amelyet magunkban kell megfejtenünk. A párbeszédbe mi is bekapcsolódunk, megválaszolunk minden elhangzott és ki nem mondott kérdést. Különös, hogy éppen az objektivitás markáns gesztusa az, ami képes megmozdítani az elemi szubjektivitást. A kint és bent izgalma egyszerre van jelen.

A színpadkép statikussága ugyan könnyedén ellustíthatná a beszélgetést, de a fokozatosan kibomló, emlékekből felépülő Nő minden figyelmünket lekötni. Az olykor érzelgősnek tetsző mondatok a következő pillanatban már át is fordulnak, mintha a giccs is csak egy eszköz volna az egyetemesség kifejezésére. Repkednek a kérdések, csattannak a válaszok, és hiába minden kimondott szó, csöndben megbúvó igazság, mégsem tudjuk biztosan, hogy ennek a két embernek a végletekig fokozott intimitása vajon az idegenségből vagy éppen a szoros kötelékből fakad. Először találkoznak vajon, vagy utoljára? Lesz még nekik holnap? És tegnap, az volt? Vagy ők is csak azokban a percekben léteznek, amíg mi nézzük őket?

Aztán szépen lassan ráébredünk, hogy a macska-egér játszmában nem egymást manipulálják, hanem a közönséget. Legélesebb fegyverük a ki-kihunyó, majd újra fellobbanó feszültség, koreográfiájuk a bizonytalanság ütemét diktálja. És sem Zsótér Sándor, sem Eke Angéla nem téveszti el a lépést. Egyszer sem. Egy-egy félbehagyott mozdulatuk éppoly sokat elárul, akár csak hosszúra nyúlt monológjaik: nemcsak a beszéd színháza ez, hanem a test finomságáé is. Az elidegenítés érzékiségéé. És úgy válik tapinthatóvá ez a fojtott erotika, hogy közben a színészek csak egymásra figyelnek. Nincs semmiféle direkt kikacsintás a részükről, vagy durva, félreérthetetlen utalás, csak ők ketten vannak, egymástól nagyon távol és elviselhetetlenül közel. Voltaképpen nem is biztos, hogy tudjuk, miről van itt szó, hiába a pontos szexuális biográfia, a határvonalak mindvégig homályosak. Mert ennek a történetnek nem a mi a fő kérdése, hanem a hogyan. Ez utóbbira pedig a válasz adott: lemeztelenedve. 



Szilágyi Bálint remekül koreografálta meg az előadást, mind a térhasználat, mind pedig az audiovizuális elemek koherensen kapcsolódnak a szöveg létmódjához, a kizökkentés gesztusai egyszerre karikírozzák és hangsúlyozzák a gyónásba átcsapó vallomások súlyát. Tudjuk, hogy ez csak egy nyári párbeszéd. Tényleg. Semmi tragédia, semmi dráma. Mégis, mintha épp ezáltal lenne több. 

Fotók: Bánhalmi Árpád
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése