Élet a fekete zsírpapíron


Benedict Wells önéletrajzi ihletésű művét, A furát Fehér Balázs Benő álmodta színpadra a Jurányi Házban. Az újszerű megoldási kísérletek mentén az előadás megpróbál kitörni az Y generáció problémáit felskiccelő darabok klisérengetegéből, és kétségtelenül jó helyen tapogatózik, de a korlátok átlépésére a rendelkezésre álló 80 perc aligha elegendő.

Hogy az újítási szándék csak a próbálkozás szintjén marad, nem elsősorban a rendezés hibája, sokkal inkább az alaptörténetnél kereshetjük a gépezet porszemét. Adott egy 25 éves srác, Jesper Lier (Rada Bálint), aki a klasszikus művészember iskolapéldája. Tökéletesen olyan, amilyennek az átlagember egy ilyen személyt elképzel: a társadalom peremén él egy sötét lyukban, a szociális kapcsolatok ismeretlenek számára, ellenben iszik, napról napra ki tudja honnan összeguberált pénzből él és mindez látszólag szép lassan felemészti. Ez a sablonkarakter az első regényét írja, és meg nem értettségében minden külső tényező ellene dolgozik.


Bármennyire is egy kallódó fiatal hétköznapjaiba csöppenünk bele, első ránézésre ebben a sodródó életben helyén vannak a dolgok, még ha nyomasztó feketeségben pompázik is minden. A sötétség fullasztóan kicsi térré szűkíti a Jurányi színháztermét, tapintható a feszültség, ám ez kifejezetten jót tesz a darabnak.

A szín, és a hozzá köthető szimbólumok egyébiránt folyamatosan uralják az előadást, tökéletes kontrasztot képezve a külvilág és a fiú között. Még az íródó regény lapjai is koromfeketék, míg a külvilág színei harsányak, élénkek. Felmerül a kérdés, hogy egy művészeti alkotás, a fantázia szüleménye, miért nem lesz az egyetlen színfolt ebben a végletekig szürke életben, ám hamar kiderül, hogy Jesper olyannyira saját burkába zárkózik, hogy a gondolatai sem képesek a való világot rekonstruálni. A bulijelenet, a felsejlő jobb lét lehetőségei mind-mind egyfajta látomásként képeződnek le, az előadás végére megkérdőjeleződik, hogy kiléptünk-e valaha egyáltalán az ablaktalan földalatti albérlet ajtaján.

Az egyetlen szín Jesper életében Miriam (László Lili) személyében érkezik meg, ám ez a kapcsolat már a kezdetekkor halálra van ítélve. Hiába látjuk, hogy a fiú az új impulzusok hatására ki-kilép az igazi világba, a kiszámíthatóság valamiképpen mégis a baljós végzet felé sodorja a történetet, és folyamatosan visszaránt minket abba a nyomasztó légkörbe, ahonnan elindultunk. Hiába látjuk a jellemfejlődési lehetőséget, és hiába tesz meg Rada Bálint mindent annak érdekében, hogy a néző ne érezze a karakter sablonosságát, a pontos, precíz színészi játék sem tudja feledtetni a gondolatot, miszerint egy ennyire lecsúszott ember képtelen a saját erejéből talpra állni, és tudvalevő, hogy a harc végül elbukik. Tétnélküliség uralja a történetet.



László Lili lehetne az egyetlen, akinek ténylegesen megvan a lehetősége a mérleg másik serpenyőjébe állni, ám Miriamja ugyanúgy botladozik és ugyanolyan bizonytalannak tűnik, akárcsak a fiú. Nehezen hisszük el neki, hogy érdekli a srác, sőt szerelmes belé, rutinköröket fut, látjuk és értjük a színészi technikát, csak az ember, a lélek hiányzik a figura mögül. A tétnélküliség megmarad.

Fehér Balázs Benő ezért aztán nem is próbálkozik ezen életigazság átjátszásával, ugyanakkor kiaknázatlanul hagyja a Jesper figurájában rejlő valódi lehetőségeket is. A fiú ugyanis nem csak életmódjában lehetne tökéletes ellenpólusa a Radnay Csilla, Bán Bálint, Nagy Dániel Viktor, és Rába Roland által behozott alakoknak (de még László Lili Miriamjának is), hanem személyiségében is éles kontrasztot alkothatna velük. Fehér azonban azt az utat választja, hogy hagyja létezni és élni életképtelen figuráját a helyzetekben, aki így 80 percen keresztül valóban csak bolyong, és úgy sodródik át az eseményeken, mintha meg sem történtek volna. Nincs idő, pontosabban relatívvá válik, nem tudjuk, hogy mikor van nappal és mikor éjszaka.

Ez az előadás egyik legfontosabb mozgatóeleme. Észrevétlenül leszünk a történet részesei mi magunk is, és kezdjük Jesper szemén keresztül nézni az eseményeket. Ugyanakkor ebben a nagy eggyé válásban elsikkadnak azok a dolgok, amikről az előadás látszólag szólni akar. Az elveszettségről, ami egy komplett generációt érint, és amelyre várunk, de nem kapunk reflexiót, sem pedig megoldási alternatívákat. A darab úgy beszél ezekről a fiatalokról, mint a társadalom számkivetettjeiről, akik saját önpusztító életmódjuk miatt kallódnak el a világban, és meg sem kísérli a másik oldalról is körüljárni a témát. A fellépő karakterek, legyen a társadalmi helyzetük akármilyen, vállrándítással fogadják el igazságként ezt a tézist. Ez nem lenne probléma, ha az előadás tisztán arra törekedne, hogy kizárólag egy fiatal fiú kálváriáját mutassa be, ahogyan küzd a világgal és saját démonaival, mindezt áthallások és általánosítások nélkül. Erről azonban szó sincs, egyrészről a jelenidejűség érintetté tesz minket, másrészről már a kezdetektől fogva egyértelműen kirajzolódik, hogy Jesper az Y generáció maga. Az időtlenség mellett a személytelenség lesz az, ami végső soron nem engedi működni a darabot.



Ebben az idő nélküli miliőben egyedül Izsák Lili díszlete jelenti a kapaszkodót, aki világító neoncsövekkel keretezi ezt az elrajzolt világot, mely az előadás végére teljesen összedől. Pontosabban Jesper részéről semmisül meg, a másik oldalról viszont, amibe mi már nem láthatunk bele, a tér kitágul, és ez a szétesett mikrouniverzum beleolvad a nagy feketeségbe. Rajtunk múlik, hogy ebbe a sötétségbe beleveszünk-e.

Vass Antónia
Fotók: Takács Attila
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése