Kapocs nélkül


Bartis Attila Rendezésében nem nagy monológokból, hanem apró nüanszokból, elejtett félmondatokból sejlik fel minden egyes karakter személyes tragédiája. Szikszai Rémusz a Vígszínház Házi Színpadán azonban mintha összemosná a viszonyokat, így mi, nézők is elveszve érezhetjük magunkat az igazság és a hazugság keresztmetszetében.

Maga a korszak – az ötvenes évek rétegződött borzalma – csupán a miliő megteremtésében hangsúlyos, itt sokkal egyetemesebb fogalmak válnak kulcskérdéssé. Például az, hogy meddig terjedhet az egyes ember szellemi szabadsága? Hol van a határ mások és önmagunk elárulása között? Az elszámoláshoz elég-e a múlt feltárása? Van-e totális bűnbocsánat? Válaszunk persze nincs, csupán annyiban lehetünk biztosak, hogy a tiszta lapért kell legkeményebben megküzdenünk az életben. Mert azt soha nem adják ingyen.





A drámán belüli dráma, mivelhogy egy színházi próbafolyamat nyomasztó heteibe csöppenünk, tulajdonképpen izgalmasabb, mint maga az alaphelyzet akár a színészi játékot, akár magát a rendezést vesszük szemügyre. A színházról lehullik a csillogó máz, csak az igazság pátosza marad, mint elsődleges privilégium, ám mintha még ez is veszélyben volna – ebben a történetben minden és mindenki sérült valamilyen módon. Nincs semmi vonzó, semmi kapaszkodó, csak az évek egymásra rakódott mocska, amelyeket a sorozatos elhallgatások hoztak világra. Éppen ezért oldja már az első jelenetben a drámai cselekményt, hogy Jánosról (Hevér Gábor) azonnal megtudjuk vezérbűnét, amely alatt minden mondata, cselekedete és ő maga is összeroppan. Innentől kezdve nincs számunkra titok, hiszen a megoldás gyakorlatilag az első perctől kezdve a kezünkben van. Kissé tét nélkülivé is válnak így a jelenetek, hiszen bár a rendezői eszköztár helyenként különösen izgalmas és a történetvezetésbeli váltások is többnyire jól eltaláltak, nem marad bennünk önmagát őrlő gondolat, és ezért nem mondhatjuk az ’56-os darabot sem megrázónak, sem felkavarónak. 

Az előadás egyértelműen Jánosra fókuszál, mellette nehezen tud láthatóvá válni a többi személyes tragédia, pedig az elejétől fogva érződik, hogy az ötvenes évek mindenkire ledobhatatlan súlyokat pakolt. Ez leginkább Herczeg Adrienn mesteri játékában csúcsosodik ki, a színésznő már puszta jelenlétével is hihetetlen energiákat képes megmozgatni. Hevér Gábor ugyancsak kiválóan formálja meg az önnön lelkiismeretével vívódó rendezőt, aki akár a kor Mephistója is lehetne: tudja, hogy mivel ellenkezik az az értékrendszer, amelyet gondosan felépített magában, ám képtelen a hatalom ellen cselekedni. Fejhajtása a legnagyobb önárulás. Mellettük Kopek Janka nyújt még igazán emlékezetes alakítást, főként az előadásbeli színdarabban tud kiteljesedni és válik tökéletesen egyenrangú partnévé Herczeg Adriennek.





Kétségtelen, hogy az előadás elsődleges funkcióját maradéktalanul betölti: nagyívű emlékezés ez ’56-ra a forradalom 60. évfordulója alkalmából. Ugyanakkor, mint stúdiószínházi produkció, lendülete és sodrása meg-megakad, és hiába kiáltja hangosan a tiszta lap üzenetét, ő maga is tisztázatlan ügyekkel enged utunkra a tapsrend után. Keveset tudunk meg az ambíciókról, a valódi mozgatórugókról, és hiába a szimbolizmus szép íve, a tartalmi gazdagság, az elvont fogalmak testet öltése, a hiányok miatt nem születik meg bennünk a katarzis. Elmaradt a finomhangolás.

Az, hogy ez az alapszöveg vagy Szikszai Rémusz rendezésének rovására írható-e, nem egyértelműen eldönthető. A mondatok ülnek, jók a replikák, a megszólalások gyönyörűen formáltak, már egy-egy szónak elképesztő súlya van. Egyedül talán a kapocs hiányzik, amely összeköti az új generációt, a mai huszon- és harmincéveseket a kommunizmus kíméletlen időszakával. Az tehát a legnagyobb kérdés, hogy mitől tudna ez nem csupán egy emléket állító előadás lenni, hanem szerves összekötő a múlt és a jelen között. Merthogy voltaképpen egyik nélkül sem létezik a másik. Ám, ha nem találjuk meg a közvetlen viszonyt, ha nincs meg az egymásra tükrözés, akkor egyedül a távolságtartás és a kívülállóság marad, és ez az, ami egy színházban nem szabad, hogy megtörténjen. Még akkor sem, ha a színészi játék kárpótol minket szinte mindenért.

Fotók: Gordon Eszter

Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése