Kaptam-e új utat Beethovenhez?

Program:

Beethoven –

· No. 14 „Holdfény” szonáta (cisz-moll)
· No.17 „Vihar” szonáta (d-moll)
· No.3 vonós trió (d-dúr)
· No.4 vonós trió (c-moll)

Zongora: Érdi Tamás

Trió: Kruppa Bálint (hegedű), Kurgyis András (brácsa), Fejérvári János (gordonka)


Az idei év Beethoven szempontjából – igaz egy szomorú eseményhez kötődően – jelentős év, ugyanis 190 éve, 1827 márciusában hunyta le szemét örökre a klasszikus zene talán legnagyobb hatású és talán egyik legprogresszívabb alakja. Tekintve, hogy jómagam is a Beethoven zenéjéért rajongók táborát gyarapítom, minden olyan koncertet örömmel fogadok, ahol kizárólag az ő művei csendülnek fel. A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében április 22-én este megrendezett Új utak Beethovenhez 2.2 koncert azonban inkább egy jó kamaraest volt, semmint új perspektívákat mutató, „érdekes” koncert, mint ahogyan azt a cím sugallná. 

Az este első felében két zongora szonátát hallhattunk Érdi Tamás előadásában. A No.14-es Mondschein-t és a No.17-es Der Sturm-ot. Igaz a művek keletkezésekor az igazi programzene még eléggé gyerekcipőben járt, és Beethoven műveinél nem szeretek kimondottan a nekik adott fantázianevekhez – és a néhol hozzájuk ragadt „legendákhoz” – ragaszkodni, de ezek a címek jó kapaszkodót nyújtanak a darabok befogadásához, megértéséhez. 

A Mondschein első tétele hangzásában, artikulációjában nem hozta azokat a finom, érzékeny árnyalatokat – vagy inkább árnyékokat –, amiket ettől a darabtól megszokhattunk. Nem volt olyan fátyolos, ködös, ami által megteremtődik a teremben az az atmoszféra, ami a közönséget annyira be tudja szippantani és a „rabjává” tudja tenni. A második tétel az első feloldása és átvezetés a rohanó harmadikba. Átvezetni átvezetett, feloldani nem igazán volt mit feloldania, igazából egyenetlen tempója miatt és az artikuláció hullámzása miatt talán kissé jobban el is ütött a kelleténél. Az utolsó tételtől azonban megkaptuk azt, amilyennek lennie kell. Lendületes, jól pedálozott, és a felső regiszter szép, érces zöngéi – hála a Bösendorfer zongorának – itt tényleg jól hatottak, akárcsak a karakteres basszus és a kissé fásabb, vox humana középső regiszter.



A Vihar szonáta akár kimondottan tavaszi darab is lehetne az első tétel újraéledés-szerű kezdetével, majd a tényleg viharos hangzásával, a második tétel csodás líraiságával, legvégül pedig a harmadik „zivataraival”. Szépen, lágyan is kezdődött, de a tempóváltással egy időben a mély regiszterre mért támadások csak a téma harmadik visszatérésével jöttek ki megfelelően. A darabot egyértelműen a második tétel vitte csodálatos, simogató hangzásával és érzékenységével, amit azután lezárt egy kellemes tempójú, ámbár ismét pici fémes hangzású finálé. Nem gondolom, hogy Érdi technikai felkészültsége vagy interpretációs képessége játszott volna közre a darabok „hullámzásában”. Feltételezem, hogy nem a Bösendorfer darabjaihoz lehet szokva, és a bécsi zongorák más, jellegzetes tónusa – és billentése – miatt merülhettek fel ezek a problémák. Itt kitérhetnék a koncerttermekre és lemezfelvételekre oly’ jellemző „Steinway-hangzás” taglalására, de ez egy másik téma lenne. Mindenesetre a Bösendorfer nem éppen az a zongora, amin az ember, akárhány éve is van a pályán, egyből azt a hangzást tudja produkálni, amit elvár.

A szünet után két, egy opuszba tartozó darabot hallhattunk egy fiatal trió tolmácsolásában. A „nehezebb” zongoradarabokat felváltották a könnyed vonós triók, a No.3-mas és No.4-es. Itt semmi kifogásolnivalót nem tapasztaltam, igazán magas szintű kamarazenélést hallhattunk. A darabokban érezhető volt az ifjú Beethoven fiatalos, bécsies hevessége, játékossága és természetesen a haydni hatás, ami ezen korai triók hangvételére jellemzőnek mondható. Külön kiemelném a No.3 első és második tételét. Előbbiben igazi, kellemes humort, utóbbiban Beethoven progresszív hangját hallhattunk. A No.4 első taktusai után kapta meg a neki szánt karaktert, igaz ebből a darabból nem szólt hozzánk olyan intenzíven Beethoven. A három zenész játékában szép összhangot és egymással való kommunikációt figyelhettünk meg, a három közül mindig a megfelelő hangszer vitte a prímet a megfelelő helyen.



Összességében, a koncert bármennyire is új utakat ígért Beethovenhez, azokat nem mutatott. Helyette kaptunk két egészen jól előadott zongoraszonátát és magas szintű, összehangolt kamarazenélést egy kis lendülettel.

Békési Botond
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése