Megválaszolt kérdéseink

Jane Shemilt első regénye érzékeny témát boncolgat: egy anya tragédiáján keresztül látjuk megelevenedni korunk egyik komoly problémáját, méghozzá azt, hogy a nagy rohanásban és hajtásban miként romboljuk szét saját világunkat. A Lányom kemény társadalomkritika, ami kíméletlenül vágja az arcunkba az igazságot.

Természetesen nem mindennapos dolog, hogy valakinek eltűnik a lánya, az viszont nagyon látványosan kirajzolódik, hogy milyen jellemek vesznek minket körül, és, hogy a társadalmi érzékenység mennyire megváltozott a média hatására. Jane Shemilt persze becsomagolja ezt, és először igyekszik kíméletes lenni, aztán persze lerántja a leplet az igazságról: a felszín alatt közömbösség lapul.

A regény a mai szórakoztató irodalom egyik általános felépítését követi: adott egy ránézésre tökéletes család, ám valamilyen trauma hatására kiderül, hogy mégsem olyan tökéletesek. Jelen esetben egy bűnüggyel állunk szemben, ami elsőre banálisnak tűnhet, egy aggódó anya túlreagálása arra, hogy a tinédzser lánya eltűnt. Amikor aztán kiderül, hogy mégsem erről van szó, óhatatlanul elkezd érdekelni minket az állandóan fejünk felett lebegő kérdés: hová tűnt a lány?

A nyomozást két idősíkban kapjuk meg, egyrészről az eltűnés utáni közvetlen órákat, napokat követhetjük nyomon, másrészről látjuk az egy évvel későbbi állapotot is. Mindezt jól elkülöníti a múlt, illetve jelen idejű narráció, ám a cselekmény bonyolultsága miatt mégis inkább hátrány ez a szerkesztési mód, mintsem előny.

Mivelhogy ismerjük tizenkét-tizenhárom hónappal későbbi fejleményeket tudjuk, hogy az eltűnés utáni nyomozásnak valójában nincs tétje, mert ha találnak is valamit, az nem Naomi. Ráadásul sokszor a „jelenben” történő fejlemények visszacsatolásai a múltnak, és az olvasónak nem is egyszer vissza kell lapoznia egy korábbi fejezethez, hogy újból elolvassa, mert olyan régen történt az említett momentum, és annyira jelentéktelennek tetszett, hogy egyszerűen nem emlékszik rá az ember.

A történetet Jenny, az anya szemszögéből ismerjük meg, ez izgalmas perspektívát kínálna és tompítaná a dramaturgiából eredő összevisszaságot, hiszen az ismétlés, az események folyamatos visszapörgetése fontos szervezőelv lehetne. Shemilt azonban nem használja ki ezt, ellenben megteremt egy olyan karaktert, akinek bár a foglalkozása (orvos) tekintélyt adhatna, mégsem tud bárminemű szimpátiát is ébreszteni az olvasóban. Jenny ugyanis – erre nincs jobb szó – végtelenül ostoba, mindent túlkombinál, logikátlan döntéseket hoz, ráadásul két véglet között mozog, tökéletesen árnyalatlan figura. Naomi egyik pillanatban az egyetlen kicsi lánya, a másikban pedig már az ördög szülötte. Az átmenet eltűnik, és bár az apa egyszer megemlíti, hogy Jenny mindent csak feketén vagy fehéren lát, egy emberi kapcsolat – pláne az anya-lánya – nem ennyire végletes. Az árnyalás hiánya kelti bennünk a szerkesztetlenség érzetét. Ez a látszólagos kidolgozatlanság azonban könnyen írható az előbb említett két idősíkú dramaturgia rovására, hiszen így nincs egy lineáris jellemfejlődés, nem látjuk, hogy honnan hová jut, csupán a nő aktuális szituációra adott reakcióját ismerjük.

Nem segít az anyának a többi szereplő sem, a közvetlen környezetből is csupán Ted és Richard karaktere kidolgozott. Biztos pontot azonban csak Ted, a férj nyújt, precízen rajzolt karakterfejlődésen megy keresztül: a sikeres orvosból kétségbeesett, majd megkeményedett apa válik, aki félrelép, és mire feleszmél, széthullik minden, amit addig stabilnak hitt. Ez pedig a végére teljesen felemészti. Ezzel az A-ból B-be jutással jelentősen kilóg a figurák sorából és kívülállóvá válik, eltávolodik a cselekménytől és a regénytől is. Nehezebb dolgunk van Richarddal, az üggyel foglalkozó nyomozóval is, aki viszonyt kezd Jennyvel. Ám ez a férfi már kevésbé kidolgozott, pontosabban a motivációja nem tiszta, így hajlamosak vagyunk a nő megérzéseire és meglátásaira támaszkodni ez ügyben. Ilyenformán szimpatikus, amikor Jennynek is az, és felesleges elem, amikor ő is azt gondolja, ellenben jobban belesimul a történetbe, mint Ted. Viszont nem segít az sem, hogy látszólag a férfi is tétovázik – mint említettem, nem tiszta a motivációja –, ezért a szerelmi háromszög, amit Shemilt felskiccel, gyenge lábakon áll. Ugyanúgy kidolgozatlanul marad Nikita, James és Yoska is, akik pedig Naomi, az eltűnt lány életének fontos részét képezték. Több figyelmet szentelve nekik sokkal komplexebb művet kaphattunk volna.

Az viszont kétségtelenül szép dramaturgiai megoldás, hogy az első ránézésre jelentéktelennek tűnő dolgok – egy beteg, egy ruhadarab, egy ékszer – lesznek azok, amik összefogják ezt az eltűnési esetet, és szinte észrevétlenül oldódik meg az ügy. Mire feleszmélünk, már mindent tudunk. Így az utolsó másfél fejezetben már fölösleges köröket futunk, hogy a tragédiából majdnem-happy end legyen, miközben épp ezáltal veszik az a drámai hatás, ami után az ember úgy teszi le a regényt, hogy az még percekig fogva tartja. 

Merthogy – mint azt már említettem – a problémakör fontos és aktuális. Beszélhetünk ugyan elnagyolt karakterekről, keszekusza történetvezetés közepette is ötletes és jól kidolgozott dramaturgiáról, a Lányom égető társadalmi problémára hívja fel a figyelmet. Naomi – és egyébként a két másik testvére is – azért jut el a drogokig, majd az eltűnésig, mert senki nem hallotta meg őket. Nem figyeltek rájuk, és ez nem csak afféle kamaszkori lázadás, hanem tényleges elhanyagolás. Az az esete a nemtörődésnek, amikor halljuk mit mondanak, de nem értjük.

Felröppennek olyan témák, mint kábítószerezés, homoszexualitás, megcsalás, ám mindez csak érintőlegesen. Azt gondolhatnánk, hogy ez az elnagyolás csak írói gyerekbetegség, ám ennél sokkal fontosabb dologról van szó. Megmutatja azt az érdektelenséget, amit a világgal szemben tanúsítunk. Jenny saját világába zárkózik, nem akar vagy nem tud tudomást venni arról, hogy ezek a dolgok ott vannak a közvetlen közelében, érintik, formálják őt. Folyamatosan vív magával, hogy mit gondoljon az őt érő impulzusokról, miközben elfelejti megélni az érzéseket.

A regény nem akarja a problémákat megoldani és valami egyetemes igazságot szolgáltatni az elidegenedésre és társadalmi túlkapásokra. Talán éppen ezért szépít a végén, hogy ne is kelljen állást foglalni a kérdésekben. Ugyanakkor a levegőben hagyja a kérdést, hogy mi magunk hogyan viszonyulnánk egymáshoz, ha egy közvetlen ismerősünkről kiderülne, hogy tragédia történt a családjában, homoszexuális, megcsalt/megbántott minket, felelősek vagyunk az élete alakulásában. Ettől válik nagyszerű művé a Lányom: meg kell válaszolnunk magunknak ezeket a kérdéseket.

Vass Antónia
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése