Oroszországból szenvedéllyel


Program:

· Glinka: Keringőfantázia

· Mozart: Concertone két hegedűre (C-dúr, Kv.190/186e)

· Prokofjev: VII. Szimfónia

Karmester: Vladimir Fanshil
Közreműködött: Gál-Tamási Mária, Mózes Anikó (hegedű)

Április 26-án utoljára foglaltam el helyemet a Zeneakadémia nagytermében, hogy a Budapesti Fesztivál Zenekar fiatal karmestereit hallgassam meg. Szomorú alkalom, elvégre egy fantasztikus koncertsorozat végét jelentette az aznap este, azonban, mint az a program végére kiderült, az orosz Vladimir Fanshil koncertje gyönyörű és szenvedélyes búcsút jelentett. Mi sem lehetne alkalmasabb ilyen érzések kifejezésére, mint az orosz zene, a maga különleges, a búcsúhoz kimondottan passzoló hangulatával?

Már az este nyitányával a sokat emlegetett „orosz néplélek” egy szeletét kaptuk. Glinka lenyűgöző Keringőfantáziája sok mindent leír az utóbbi fogalomból. A keringőnél kevés jellegzetesebb zenei formát tudnék az oroszokhoz kötni. A kezdeti heves felütések kísértetiesen lüktető keringővé szelídültek, melankolikus harsonaszólóval, hogy azután extatikus kitörések, robbanások után ismét a borzongató atmoszférába forduljanak. A darab nem az a keringő, amit elképzelnénk, lebeg benne valami „dance macabre”-szerűség. Itt az elején le kell szögeznem: Fanshil lehengerlő hangzást állított elő és elképesztő, az egész termet megforgató lendületbe vitte a zenekart.

Igaz az ezután hallott versenymű a legkevésbé sem nevezhető orosznak, mi több, talán el is üthet egy ilyen hangvételű programból, de véleményem szerint kitűnő választás volt és igazi különlegesség. Műfaját tekintve a concertone a sima concerto és a concerto grosso érdekes elegye. Egy kellemes korai Mozart darab. Simogat, ringat és a bájosnál jobb szóval nem igazán jellemezhető mással. Az első tétel finom, kissé pattogó, jellegzetesen Mozart. Már itt feltűnik a másodikban fő szerepet játszó csodaszép, madárdalra emlékeztető, két szólista által megszólaltatott motívum. A darab központi részét határozottan a második tétel alkotja, ami még az elsőnél is lágyabb, kedvesebb. Itt egy kicsit finomabban szólt minden az előző Glinka darabhoz képest. Engedett megpihenni és levezette az előtte elhangzott darab feszültségét, felkészített a szünet utáni Prokofjevre.

Prokofjev VII. szimfóniája egyértelműen az este csúcsa volt. Elképesztő. Talán csak ennyi jut eszembe róla. Tömény, bánatos, szívből fakadó szépség, ami a szerzőben egy hányattatott életen át ülepedett le. Szívbemarkoló vonósokkal kezdődő első tétel. Mereng, már-már zokog. Ennek ellentéteként már-már nyersnek nevezhető a második tétel, ami után egy Rachmaninoff lassúival bátran egy lapon említhető csodás harmadik következik, valami „horrorisztikus” borzongással. Legvégül pedig egy játékos, komisz finálé lassú végjátékkal, ami elmélyíti a darab egészét. Ennél a darabnál visszatért a Glinka műnél már hallott tomboló, vibráló szenvedély. A terem levegője elektromossággal töltődött meg és a darab, valamint a koncert végén kellett egy kevés idő, hogy az ember visszapakolja az arcát a helyére. Tapsvihar? Még szép!

Azt hiszem ennél fantasztikusabb záró koncertet nem lehetett volna csinálni egy ilyen sorozatnak. Szenvedélyes, energikus, letaglózó és még sorolhatnám a jelzőket. Az egész termet felrobbantó hangzás felülmúlhatatlan volt. A legnagyobb hangtömegben is minden tökéletesen hallatszódott és csupa-csupa meglepetés volt. Szakmailag lehet alá fog ásni, de megfogadtam Vladimir tanácsát: nem készültem fel a koncertre. Megérte.

Igaz a jövő szezonban nem lesz FIÚK, de őszintén remélem, hogy még vendégül fog látni a Fesztivál Zenekar még három, ha nem több, ugyan ilyen kaliberű fiatal karmestert.

Békési Botond

Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése