Embernek lenni az embertelenségben

Aligha tagadhatjuk, hogy a 2016/2017-es évad Székely Krisztáé volt: a nagyszínpadon óriási sikerrel futó Nóra után a májusban bemutatott Brecht-klasszikus, A kaukázusi krétakör az utóbbi időszak egyik legfigyelemreméltóbb rendezése.

Már akkor érezhetjük, hogy ez az előadás valami más lesz, mint amihez hozzászoktunk, amikor belépünk a Kamra fekete terébe. Vajdai Vilmos készségesen segíti a nézők ültetését, karmesteri szerepe már itt megkérdőjelezhetetlen. Megadja a kezdésre buzdító vezényszót, ám ezúttal sem a színészek állnak a reflektorfényben, hanem maga a közönség. Vajdai faggatózik, hogy mire emlékeztet minket a tér, az elrendezés. Ilyesfajta értelmezési kapaszkodókat nyújt még számunkra néhány alkalommal, az olyan fogalmakat például, amelyek kevésbé szerves részei a szókincsünknek – teszem azt: kolhoz –, készségesen megmagyaráz vagy megmagyaráztat valamelyik társával. A társalgás persze rövid időn belül átfut az előjátékba, a színészek egyszerű fekete ruhában, szövegpéldánnyal a kezükben csatlakoznak az előadáshoz.



Jóleső ez a furcsaság, jóleső, hogy nem tudjuk, mire számíthatunk, mert A kaukázusi krétakör már az első néhány percben is megbontott minden színpadi konvenciót. Végre olyan megoldásoknak lehetünk szemtanúi, amilyeneket még nem sűrűn láthattunk (különösképpen kőszínházban). Igazi csel ez, mert aki prekoncepcióval ült be az előadásra, annak azon nyomban száműznie kell korábbi elképzeléseit, és nem csak idomulnia kell ehhez a furcsa játékhoz, hanem be is kell szállnia. A néző partner, értő partner ebben a rendezésben, ez a pozíció pedig egy pillanat alatt felszámolja a színpad és a nézőtér között óhatatlanul is húzódó határvonalat. Erre a bekapcsolódásra hivatott utalni a terem elrendezése is: a közönség négy oldalról fogja körbe a játékteret, sőt, a székek maguk is színpadi eszközzé válnak. A közelség és a távolság egybejátszása ez: bár egy látszólag távoli világba cseppennünk, a szereplők ott mozognak fél centrei tőlünk, vagy egyes jelenetünkben éppen mellettünk foglalnak helyet, esetleg minket zavarnak arrébb. Brecht ez a javából.

A kaukázusi krétakör már alapjában véve magában hordoz egyfajta időtlen meseszerűséget, nincs szükség hát aktualizálásra. Talán a háborús környezet sem kulcs az üzenethez – a dráma voltaképpen arról igyekszik beszélni, hogy az eltorzult, értékvesztett világban miként őrizheti meg az ember önnön jóságát, azaz: miként lehet embernek maradni az embertelenségben. Gruse (Pálmai Anna) látva a kormányzóné (Borbély Alexandra) magára hagyott kisfiát, képtelen csupán saját biztonságával törődni. Ugyan egy percre megfordul a fejében, hogy elmenekül, ám győz a jó: fogja a gyermeket és saját életét kockáztatva igyekszik átmenekíteni őt egy élhetőbb világba. Anyja helyett anyja lesz a gyermeknek – hiába az áldozat, a folytonos rettegés, az egymásra halmozódó könyörtelenség, végre értelme lett az életének. Bár néha megdorgálja a fiút, komolyan egy pillanatig sem gondol teherként rá – vagy legalábbis elfogadja, hogy a szeretetnél nincs nagyobb és vágyottabb teher.

Pálmai Anna Gruseként a szó minden értelmében gyönyörű: őszinte, nyílt és tiszta, a jóság erejébe vetett feltétlen bizalma az előadást végig egy elemeltebb dimenzióban tartja. Végtelenül emberi megnyilvánulásai éles ellentétben áll a többi szereplő groteszkségével. Borbély Alexandra kormányzónéja igazi nagyvilági asszony, aki számára evidens a felsőbbrendűség, épp úgy, ahogyan az is, hogy megkapja, amit akar – elvégre pénz beszél. Vajdai Vilmos folyton kikacsintó „a szeme-se-áll-jól”-hercege az előadás másik kivételesen eltalált pontja, mellette Kocsis Gergely bírója nyújtja a legemlékezetesebb alakítás. Kétségtelen, hogy Kocsisra minden egyes darabban újra és újra felfigyelünk, azonban, amit itt csinál, az egész egyszerűen parádés. Hihetetlen cinizmusával elviszi az egész második felvonást, elnézve folytonosan távolba meredő tekintetét pedig nem is tudjuk eldönteni, hogy vajon egy magasabb rendű hatalom legprofánabb megjelenése, vagy valóban csak egy nárcisztikus, jó adag szerencsével megáldott pitiáner szélhámos. Igazán emberinek Gruse mellett csupán Szimon Csacsava mondható. Mészáros Béla jelenlétével elhozza a nyugalom tengerét: Grusénak kétsége sem lehet afelől, hogy erre a férfira rábízhatja az életét. A kevésbé fókuszban lévő színészek – így például Szirtes Ágnes, Pálos Hanna, Tasnádi Bence vagy Rajkai Zoltán – is mind-mind kiválóan oldják meg apróbb szerepeiket, gyengébb láncszemet egyedül Molnár Gusztáv jelent, de a jelenetek többségében ő is hozza a kötelezőt.



És persze ott van az egészen elképesztő Péterfy Bori is, aki színésznőként és énekesnőként is abszolút megállja a helyét. Voltaképpen ő a történet második főszereplője, méghozzá joggal. Nem csupán narrátorként van jelen, szerepe a feszültséggel együtt fokozódik: önmagában egyesíti a külső és belső nézőpontokat, hol egy-egy szereplő ki nem mondott szavait énekli meg, hol mindentudó elbeszélőként szembesíti a nézőket a történések következményeivel. A dalbetétek remekül illeszkednek az előadás hangulatához, Székely Kriszta egyik legkiválóbb rendezői döntése, hogy mindezek megkomponálását Péterfyékre bízta. 

A könnyed indulás után egyre feszültebben haladunk a végkifejlet felé. A szövegpéldányok, a lazára vett gesztusok eltűnnek, és átadják a helyüket egy új rendezői technikának: a kimerevítésnek. A szereplők sokszor szoborszerűen, rezzenéstelen arccal forognak körbe, miközben körülöttük egyre kaotikusabbá válik minden. A szöveg és a kép között összebékíthetetlen ellentét áll fenn, a zsongás, az őrület állóképként dermed meg a színpadon – ez a szüntelenül megismétlődő paradoxon csak tovább fokozza a nagy egész katartikusságát.

Merthogy katartikus ez az előadás, annyi bizonyos. Nem csak azért, mert Pálmai Anna az első perctől az utolsóig elvarázsol minket, és nem is csak azért, mert Székely-Szabó Ármin új fordítása és Székely Kriszta elgondolása határozottan elutasította a didaktikusságot, hanem mert minden erőlködés nélkül azt érezhetjük, hogy részesei vagyunk ennek a történetnek. Nem csak addig, amíg bent vagyunk a Kamrában, még jóval utána is. Mert végre nemcsak rólunk beszéltek, hanem velünk is.

Oros Anna
Fotók:Gerencsér Anna


Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése