Az ember a káoszt teremtette


Már Tamási Áron alapszövege sem könnyű, mind a színésznek, mind a befogadónak meg kell küzdenie az egymásra épülő jelentésrétegekkel, néha akár azt is érezhetjük, hogy egészen egyszerűen legyűr minket az Ősvigasztalás. Komplexitása nem enged közel a megoldásokhoz, egy percnyi elkényelmesedés és végleg elvesztettük a történet fonalát. A Békéscsabai Jókai Színház előadása ugyancsak feszült, sosem lankadó figyelmet követel – az már más kérdés, hogy vajon a rendezés ténylegesen segít-e minket a darab mélységeinek feltárásban. 

Tamási Áron Amerikában írta az Ősvigasztalást, erőteljesen érződik is rajta egyfajta idegenség, nem csoda, hogy a kolozsvári színház pályázatán nem aratott osztatlan sikert, sőt később még a szerző is csupán vázlatnak minősítette az írást. Talán túlzás lenne azt állítani, hogy Tamási életének főművéről beszélünk, annyi azonban bizonyos, hogy a dráma kérdés- és problémafelvetései ma is éppoly elevenek, mint a 20. század elején. Mert a nyomorúság a szenvedély fékevesztett burjánzásából, a soha meg nem elégedésből fakad, egyedül a vágy tárgya változik. 

Bátor ez a darab, kétségtelenül bátor, hiszen egyszerre mond kritikát a korcsosulni látszó társadalomról, miközben minden erejével próbál kiutat találni számára. Ezt a menedéket az ősi hitvilágban találja meg, ám éppen hogy felvillan a világrend helyreállításának lehetősége, a remény azonnal felemészti önmagát. Mondhatnánk, hogy abszurd képek sorozatán jutunk el a végső meg nem váltásig, ugyanakkor minden annyira végtelenül emberi – és állati – ebben a történetben, hogy rá kell ébrednünk: nincs itt semmi olyan, ami ne rímelhetne a valóságra. Igaz, az előadás rendezője, Béres László mindent megtett annak érdekében, hogy ne akarjunk, vagy ne tudjunk sorsközösséget vállalni a szereplőkkel – pedig az alapszöveg célja épp az, hogy rámutasson az összetartás elemi erejére. 



A nyitókép mindenesetre imponáló, a nézők közé beszivárognak a pogány szertartás résztvevői, különös, maszkos alakok, egyszerre ijesztő és már-már aberráltan vonzó, megbabonázó az, ahogyan az arctalanság féktelen táncát járja előttünk (koreográfus: Farkas Tamás). Az előadás zenéje (Cári Tibor, zenészek: Pribojszki Ferenc, Schäfer Szilveszter) az ember legősibb ösztöneire hat, olyan misztikus közeget teremt, mintha egy egészen más dimenziót nyitott volna meg a Sík Ferenc Kamaraszínház ajtaja. A transzba esés lehetősége tehát adott, kár, hogy a rendezés ezzel sem kíván különösképp élni. Bár a zene eszközeit többnyire jókor és jól használják a szereplők, a dallal átszőtt részleteknek egy idő után már nem marad önmagán túlmutató jelentésük, az ének díszítőfunkciója kerül előtérbe.

Ugyanilyen stiláris döccenők figyelhetők meg a jelenetvezetésben is: Csorja Ambrust (Szőke Pál) végakarata szerint máglyán égeti el öccse, Csorja Ádám (Kovács Frigyes), majd a hamvakat egy agyagedénybe szedi össze. Már a hamvak is „kalandosan” kerülnek a színpadra, táncoló férfiak rázzák ki ruháikból, csizmáikból – nem tűnik túl átgondolt megoldásnak, iróniának lapos, komolyan venni pedig aligha lehet a jelenetet. Aztán, miután Csorja Ádám gondosan összegyűjtötte fivére hamvait, kissé érthetetlen és inadekvát módon elkezdi kirázni az edényből (később ugyanígy tesz egy látogató). Mintha mindig, minden pillanatban szükség volna valami jelentőségteljes mozdulatra. Pedig nincs így, a szöveg kellőképp meg van támogatva magvas gondolatokkal, amelyek önmagukban is tökéletesen megállnának. Hasonlóképp abszurd, amikor Kispál Jula (Liszi Melinda) Csorja Ádám tetemén veszíti el szüzességét. Persze érthető a gesztus, a továbbörökítés, az ősi hagyományok feltámasztásába vetett hitt szimbolikája, a helyzet mégis parodisztikussá teszi az egyébként tragikummal erősen megspékelt jelenetet. 

Mindehhez hozzájárul még az az időbeli zavar, amelyet a friss szövegkönyv és a hozzátartozó színpadtechnika teremt meg: míg a szereplők egyértelműen múlt századi népi nyelven beszélnek, és a jelmezek (Csíki Csaba munkája) ugyancsak ezt a kort idézik, addig az események folyásába belekeverednek olyan poénok, amelyek a telefonra vagy éppen a Star Warsra utalnak, és a törvényszéki tárgyaláson még egy kamera is megjelenik. Most akkor hol és mikor is vagyunk tulajdonképpen? Az az olvasat, miszerint a 21. századi civilizáció ütközik össze a népi hagyományokkal, egyszerűen működésképtelenné válik, hiszen az elvileg modernebb világhoz tartozó figurák is úgy öltözködnek és beszélnek, akárcsak az ősi székelyek. Persze a darab megengedi magának a modernizálást, de ha már eltoljuk az idősávot, elengedhetetlen volna, hogy minden egyes réteget ennek megfelelően átvizsgáljunk, átszőjünk. Ez sajnos nem történt meg, pedig igazán izgalmas kísérlet volna egy ízig-vérig mai Ősvigasztalást színpadra állítani. 

A rendezés koncepcionális bizonytalansága szerencsére kevéssé hat ki a színészi alakításokra. Kovács Frigyes - túllépve a kezdeti erőtlenségen - egyre magasabbra teszi a lécet, szikár, kérlelhetetlen Csorja Ádámot formáz, akinek elvakult igazságérzete lesz végzete. Minden virtuskodástól mentes becsület ez, a legtisztább és egyben legkeményebb moralitás megtestesülése. Szélyes Imre Botár Márton szerepében ugyancsak kimagasló színészi teljesítményt nyújt, a népi egyszerűség ábrázolása ritkán ilyen hiteles. A Kispál Julát alakító Liszi Melindának azonban nincs könnyű dolga, kétdimenziós szerepértelmezése révén alig-alig tudja árnyalni a fiatal lány sorsát, Katkó Ferenc Gálfi Benceként pedig sokszor nem tud egyenrangú partnere lenni idősebb színésztársainak. A kabinetalakítások ugyanakkor egytől egyig emlékezetesek: Gulyás Attila már színrelépése pillanatában remekel, és a jelenetek többségében hasonlóképp sziporkázik az elválaszthatatlan hármasfogat: Ragány Misa, Balázs Csongor és Nagy Róbert. Kiemelkedő még Mészáros Mihály minden manírtól mentes játéka is, a csak néhány percig színen lévő falusi bíró az előadás egyik legszeretnivalóbb figurája.

Fontos hangsúlyozni, hogy a súlyos arányeltolások ellenére Béres László rendezése sem érdemtelen: az előadás egyik legnagyobb erénye a folytonos jelenlét. A szereplők ugyanis soha, egy pillanatig sem mennek ki a színpadról, körbeülik a középső részt, a forgószínpad játékterét – ez egyszerre erősíti a misztikus összetartozást, a menekülés lehetetlenségét és titkok kényszerű felszínre buggyanását. Itt mindenki lát mindent, nincs olyan momentum, amely ne kapcsolódna ezer másikhoz. Egy pillanat alatt nyilvánvalóvá válik: ha valaki vétkezik, az nem menekülhet a vezeklés elől sem. Márpedig bűn van, megszámlálhatatlan. Ugyancsak erős gondolat az arctalanság metafizikájának beemelése, amely főszereplővé avatja a népet, a tömeget, a hagyományok megtartásának és a változás lehetőségének egyetlen igazi hordozóját. 

Csíki Csaba díszlete egyértelműen az Ősvigasztalás egyik legjelentősebb eleme, minden szegletében hibátlan mestermunka. Jelenetről jelenetre képes valami újat mutatni, miközben egy egészen eredeti művészi dimenzióba emeli az előadást – mintha már önmagában is olyan vonzáskört teremtene, amelynek hatása alól aligha lehet szabadulni. Egy rövid részlet erejéig még a közönség is megpillanthatja önmagát a díszletben, ily módon mégiscsak lehetőségünk adódik szorosabban bevonódni a keserű vágyakozással teli történetbe. (Bár tegyük hozzá, hogy a közönség meg nem szavaztatása a tárgyalás során óriási kihagyott ziccer.)



Az Ősvigasztalás színpadra állítása kétségkívül nehéz feladat elé állította az alkotókat, és bár a koncepció nem mindig állja meg a helyét maximálisan, mégiscsak fontos előadás született a Jókai Színházban. Hiszen miről is kellene ma beszélnünk, ha nem arról a káoszról, amelyet mi magunk idéztünk elő? 

Fotók: Békéscsabai Jókai Színház
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése