Bízva bízz - de hogyan?

Minden ember vágyik a biztonságra, a bizonyosságra, még a legnagyobb kalandőrök is. Sok ember szeretné biztosan tudni: mi lesz vele? Mi lesz belőle? Jól alakul az élete? Jó emberek vannak körülötte? És végezetül: helyesen döntöttem akkor, abban a pillanatban? Talán minden, bennünk felmerülő kérdés között ez tudja legjobban kínozni az embert. Ugyanis csak a döntéseinkből fakadó következményekből tudjuk meg – és akkor sem biztosan! –, hogy helyesen ítéltünk-e meg egy adott kérdést. Nem létezik olyan, hogy jó döntés. Döntés van, amelynek vannak negatív és pozitív következményei egyaránt. Minden egyes határozatnak lesznek haszonszerzői és kárvallottjai. Nehéz embernek lenni.

A biztonság iránt érzett vágy szülte a vallások zömét. A tudat, hogy fent, az égben, az általunk érzékelhetetlen, felfoghatatlan más világban létezik ˝Valaki”, aki őriz minket, figyel ránk és – sokszor ezt gondoljuk – vállalja értünk és választásainkért a felelősséget. Ám mi van akkor, ha az ebbe vetett hitünk is meginog? Ha már a választás folyamatától gyötrődünk? Ha rádöbbenünk, hogy semmi sem fekete és fehér, hanem annál sokkal tarkább? 

Az emberi lét nehézségét, az Istent való szolgálat ellentmondásosságait és az előítéletben rejlő gyilkos mérget mutatta be Pelsőczy Réka John Patrick Shanley A kétely című, több díjat is elnyert drámáján alapuló rendezése a Belvárosi Színházban. A bonyolult hitbeli és lélektani kérdéseket feszegető, ezzel szemben a színházi technika és a színpadra állítás tekintetében végtelenül egyszerű és könnyen befogadható előadás az Orlai Produkciós Iroda és a Mediszin Kft. együttműködésében jött létre.



Minden szürke. Szürkék a falak, a fiókok, az asztal, a székek. Még az asztali lámpa és a telefon is. Csupán az ajtók fehérek. A kezdetben felvázolt világ is szürkének tűnik elsőre: az egyházi St. Nicholas Iskola szabályokkal, kötelességekkel, misékkel és fegyelemmel terhes világa tárul a szemünk elé. A Kétely című előadásban ezt a sokak által ismert vagy ismerni vélt világot hárman képviselik a félkör alakú színpadon: Aloysius nővér, az igazgatónő; a nem olyan régen érkezett apáca, James nővér; valamint az iskola tanári karának új tagja, a templom új papja, Flynn atya. Teljesen ˝hagyományos”, apácához és atyához méltó öltözékben jelennek meg. Ám mindhármuk lelkét ugyanaz az egy érzés furdalja: a kételkedés. A kétely. Simkó Katalin (kissé túl naivan, ˝butuskán” és nyűgösködve) James szerepében kételkedik az igazgatónő helyes ítélőképességében, ahogyan saját, ugyanakkor a főnővér által elvárt tanítási módszereiben is, emellett megpróbálja folyamatosan meggyőzni magát és Aloysiust a gyermek pedofíliával megvádolt Flynn atya ártatlanságáról. Egyes jelenetben Simkó alapvető kedves tekintetének köszönhetően nem mindig tudja a néző eldönteni: sír vagy nevet a fiatal apáca? Na, tessék, már megint a döntés …!

Fekete Ernő Flynnként kételkedik az ellene emelt vádban, s talán saját prédikációjának hitelességében is – bár ezt nem mondja ki hangosan sem párbeszéd, sem monológ formájában. Ezt csakis Fekete arcjátékáról, testtartásáról, nagyszerű „emberi” alakításából érthetjük meg a darab folyamán. Vibráló, feszült, kedélyes, de sokszor idegesnek tetsző, energiával teli színpadi jelenléte különösen akkor erős, amikor a színpad hátulján áll, papi ruhában és a szemből érkező reflektor fénye befedi egész arcát. Mintha egy mennybeli fénycsóva borítaná be az egyébként testnevelést oktató paptanárt. Nem egyértelmű a Fekete által játszott karakter személyisége, ettől olyan izgalmas. Lehet, hogy megtette. Lehet, hogy hazudik.



Nemcsak Fekete Ernő, hanem Udvaros Dorottya jelenléte is erős és átütő. Amilyen maga Aloysius nővér is: szigorú, erkölcsös, morózus, Istent félő és híven szolgáló apáca, aki igyekszik mindig a helyes úton járni. Épp csak akkor van baj, ha ő maga nem tudja, mi a helyes út, amelyiket követni akar. Udvaros végig hozza a decens apáca karakterét, aki a James nővértől hallottak, a szóbeszéd, és a Kéri Kitty alakításában látható szenvedélyesen kétségbeesett, meleg fiát féltő ám agresszív férjétől félő, latin-amerikai származású édesanya elbeszélése alapján ítélkezik Flynn atya ügyében. Ám igazából saját előítélete áldozatául esik. Mert Flynn atya végül az érsek úr általi előléptetés miatt hagyja ott az iskolát. Vagy nem. Lehet, hogy a főnővér elérte célját (még ha hazudnia is kellett), és elküldték a kétes hírben álló papot. Vagy nem. Döntsük el mi! Az előadás folyamán használt fényjátékok is erre a felszólításra reflektálnak: az alapvetően egy fényben játszódó darabban a színpad néha-néha elsötétül, csupán egy- vagy két fénycsóva villan fel itt-ott, vagy csak egy pontra szegeződik a reflektor. Miközben természeti hangok (madárcsicsergés, mennydörgés stb.) csendülnek fel olykor a színházterem csendjében.

A feladat világos: Pelsőczy egyszerűen követhető jelenetei során tények, emberek, történetek, személyiségek, mondatok mutatkoznak meg nekünk, s ezek alapján döntenünk kell, mi az igazság. Noha erős a gyanúnk, hogy a rendező megadja a választ Udvaros utolsó mondataival, de… talán mégsem olyan egyértelmű, mint amennyire szeretnénk, hogy az legyen. Kérhetjük az Úr segítségét – ahogyan ezt Alosyius tette a darab vége előtti egy másodpercben, amikor hirtelen székével a kereszt felé fordul –, ám hagyatkozhatunk magunkra is. A döntés a lényeg. Anélkül nem ússzuk meg. 

És a döntést követő kétely nélkül sem.

Németh Fruzsina Lilla
Fotó: Takács Attila
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése