Hegedűs a határon


A Hegedűs a háztetőn habkönnyű, kedves musical – véljük. Alföldi Róbert és a csapat szerint kedves, de nem habkönnyű. Kérdés: miként akarta és tudta a Hegedűs kanonizált interpretációját eltolni Alföldi Róbert az Papp László Budapest Sportarénában? 

Sólem Aléchem 1894-ben vetette papírra a Tóbiás, a tejesember címet viselő szövegét. Az elkészült írás kisebb történeteket mutat be fejezetenként, így szépen lassan összerakódik Tóbiás alakja, vagyis az anatevkai tejesemberé, aki olyan szegény, hogy tényleg az ág is húzza. Közben kirajzolódik előttünk a korabeli orosz-ukrán-zsidó miliő, amelyet pogrom alakít át teljesen. Aléchem saját élményeiből táplálkozva írta meg világhíres művét, hiszen maga is egy, a cári Oroszország nyugati végein élő zsidó diaszpóra tagja volt és pogromok miatt kellett az Amerikai Egyesült Államokba emigrálnia. Erre a történetre talált rá Joseph Stein, Jerry Bock és Sheldon Harnick, akik a Broadwayre célzott musicalt írtak belőle 1964-ben. A hatalmas sikert arató előadásból 1971-ben világhírnevet hozó film is készült Norman Jewison rendezésében, Topol emlékezetes alakításában. Mind a musical mind a film a Hegedűs a háztetőn címet kapta és Tóbiásból is Tevje lett. Magyarországon 1973-től játsszák, szinte folyamatosan, itthon a legemlékezetesebb alakítást Bessenyei Ferenc nyújtotta a Fővárosi Operettszínházban, Vámos László rendezésében. 

Ezzel a musicallel rengeteg probléma van. Először is közismert színházi anyag, a zenei világa olyan jól megkomponált, megszerkesztett, hogy aki még nem látta, az is tudja, hogy éjjel-nappal tartana a daj-daj, ha én gazdag lennék. Nagy kihívás minden színházi alkotómunkában egy ennyire közismert, elvárásokkal teli előadás színre vitele. A darab jogvédő irodája (Music Theatre International) éppen ezért külön ügyel arra, hogy ezek az elvárások beteljesüljenek, és ha úgy tetszik, az emberek mindig az áhított a Hegedűs a háztetőnt lássák. Másodszor, az előadás közismertsége mellé kiváló és mély nyomot hagyó interpretációk tapadnak. Topol filmbeli alakítása, ami egyébként Oscar-jelölést is hozott, társul itthon Bessenyei Ferenc alakjához és legfőképpen hangjához. Mindenki számára ez a két figura alkotja Tevjét (erre ráerősít a ’90-es években készült magyar szinkron is, ahol a két figura ténylegesen egybehangzik). Harmadszor, a színdarab erősen boncolgatja a jelenkorunkra is jellemző létfilozófiákat. A hagyomány és haladás – az állandóság és a változás alapkérdése végig belengi a darabot, amely privát és nyilvános szinten egyaránt megfigyelhető. Negyedszer pedig, ott van a zsidóság mindenkori társadalmi helyzete, ami talán a legérzékenyebb, legaktuálisabb pontja szokott lenni az előadásoknak. Egy példa: az Operettszínház előadását azért kellett levenni a színről, pártutasításra – annak ellenére, hogy mindenki által szeretett és sikeres darabról volt szó – , mert a palesztinok sérelmezték Magyarországon a zsidóság fókuszba állítását és pozitív bemutatását, az arab-izraeli konfliktus miatt. Mit kezdett ezzel a problémahalmazzal Alföldi és csapata? 




Először vizsgáljuk meg a második problémát. A magyarországi – nevezzük így – laikus színházesztétikában a figyelem középpontja nem a színészre, hanem a rendező alakjára összpontosul. Ez persze előadásonként, színházanként nagyon különböző. A figyelem megváltozása már korábban megkezdődött a Hegedűs esetében, a Vígszínház 2010-es előadásában (ez annak is köszönhető, hogy a színház direktora rendezte az előadást). Így Eszenyi némileg már megtette a Hegedűs jelenbe való interpretálását – a szigorú jogi kötelezettsége mellett. Ezt a kört Alföldi tovább tágította, bár a korlátokat ő sem ugorhatta át. Éppen ez a korlátoltság okozta az előadás enyhe jellegtelenségét, annak ellenére, hogy minden mondat, jellem, helyzet – Alföldihez híven – kortárs módon lett elemezve, színpadra állítva. Hamis pillanat egy sem volt, mégis sematikusabb, egyszerű szakmai produkciónak tűnhetett az előadás, mivel az élesebb drámai helyzeteket nem dolgozták ki (pl.: a hagyománytörés jelenségét, a szerelem kimondása egy több évtizedes házasságban, a századforduló kortárs olvasatát stb.), pedig jól tudjuk, hogy Alföldi az efféle momentumokra különösen ügyel (innen a jogi korlátoltság problémája). A szereposztás egyszerre tükrözi a szakmai profizmus magas színvonalát, a bátor és merész döntéseket, Alföldi állandónak mondható alkotótársait és a szuperprodukció leheletét. Stohl András – mint eddigi minden alakításában – a maximumot nyújtja és egy nagyon szerethető, vígjátéki Tevjét alakít, akiből árad a szeretet a családja és az élet iránt. A nincstelenség boldogsága. Feleségének szerepében Éder Enikő alakítását csodálhattuk meg – vele együtt pedig a határon túli magyar színjátszás levegője is beáramlott. Kettejük együttes alakítása remek párosítás. A pipogya férj és az erőskezű asszony – akik a látszathierarchia ellenére kölcsönösen tisztelik és szeretik egymást. A lányok (Martinovics Dorina, Bánfalvi Eszter, Sodró Eliza, Pájer Anna és Kornis Anna) ragaszkodással teli testvéri kapcsolatot ápolnak – és még Chava (Sodró Eliza) kitagadásában is ott van az egész előadást belengő szeretet. 

A mellékkarakterek alakítása közül négyet emelnék ki: Csákányi Esztert, Bányai Kelemen Barnát, Hevér Gábort és Makranczi Zalánt. Csákányi Jentéje hihetetlenül vicces és groteszk figuraként létezik, Bányai Kelemen Barna nagyon szépen és hitelesen alakítja Percsik figuráját, Hevér Gábor és Makranczi Zalán pedig – Stohl Tevjéje mellett – a legerősebb férfifigurákat alkották meg. Azokét a férfiakét, akiknek a vállán a földgolyó éppen nyugszik, akik kellően potensek ahhoz, hogy a világ által elvárt egzisztenciális-érzelmi kihívásokra feleljenek. Ha nem is helyesen, de igaz módon. Mellettük nem törpül el, viszont jelentősen háttérbe szorul Szatory Dávid Motelje, Fehér Tibor Fetykája és Patkós Márton Mendelje. Ennek oka az erős férfi jellemek potenciája melletti alkalmatlanságuk. A két figura még nem érett ahhoz, hogy a világ gondjait a vállukra vegyék. Náray Erika és Tóth Gabi kettőse a közismert Álom-jelenetben izgalmas, újszerű – de megjelenésük rövidsége miatt inkább énekhangjuk, nem pedig színészi kvalitásuk került előtérbe. Ez szintén igaz Márton András Rabbijára vagy Lugosi György Mordchara. 


A színészeket és a darabot körbeveszi egy a mélyszegénység és diaszpóra/kommuna világát megidéző díszlet (Menczel Róbert munkája). Talán nem volt szándék, de a bádogváros képe, főleg az őrtorony jellegű építmény a két szélen, bevonzza a nácik által felállított gettók látványát is. A korhű, ugyanakkor lecsúszottságot büszkén ábrázoló jelmezek teszik még hitelesebbé az ábrázolt miliőt (Tihanyi Ildikó munkája). Mindemellett az egész előadást az Óbudai Danubia Zenekar (Ács Péter vezetésével) és a Vári Bertalan által koreografált táncosok teszik igazi nagyszabású musicallé. 

Ezekkel együtt könnyedén mondhatnánk azt az értékítéletet, hogy a Hegedűs a háztetőn szórakoztató nagyprodukció volt, de majd szépen elfelejtjük. Egy ilyen előadás megalkotása azonban nem volna jellemző Alföldire, ennek megfelelően a korlátok mögül be is épít egy hihetetlenül erős víziót a darab záróképébe. Ezáltal pedig a szeretet és kötelező aggódás után a hideg is végigfut az emberen, és ennek révén válik a Hegedűs a háztetőn hihetetlenül izgalmas és megrendítő kortárs előadássá. 

A záróképben ugyanis Anatevka lakói szépen középen, libasorban kimennek a színről. Ezt a színpad hátsó pontjáról egy kamera veszi úgy, hogy csak az elgyötört arcukat és tekintetüket látjuk, szinte mikroközelségben. Ezt a képet nem egy ici-pici tévén, hanem a díszlet hátterében álló óriási falra vetítik ki. A kivándorlóvá/bevándorlóvá – a mai utálatos közszóval – migránssá váló tömeg arca rémlik fel. Azzal, hogy Anatevka lakosai a mai kor tömegmozgásának arcaivá válnak, a politikai direktíva által megbélyegzett és pökhendin kezelt valódi embertömeg identitást, pontosabban múltat kap – azzal az óvó figyelmeztetéssel, hogy ezek lehetünk majd egyszer mi is – vagy egyszer mi is ilyenek voltunk. Megrendítő, velőt rázó, pedig csak egy kép. Színészek sétálnak az öltözőbe – mégis így született színház az Aréna színpadán. Hiszen mi is, hegedűsök vagyunk a háztetőn. És vigyázunk, hogy ki ne törjön a nyakunk.

Kalmár Balázs
Fotók: Soós Lajos/MTI
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése