Kurta Niké: "Minden vélemény fontos és számít"

Nemcsak a Lepkegyűjtő Produkció által, Horgas Ádám rendezésében bemutatott Pillanatfelvétel című darabban teljesít remekül a szerepre beugrósként érkező Kurta Niké, hanem egy ideje egyre mélyebbre ásta magát a színházi nevelés területén is. Az egyetemista évekről, a résztvevői nevelési előadás lényegéről, valamint a Horgassal való közös munkáról beszélgettünk a Jurányi Kávézó teraszán.

Talán érdemes a legnyilvánvalóbb kérdéssel indítanom: hogyan keveredtél a színészi pályára? Mi vonzott benne?

Hamar rájöttem gyerekkoromban arra, hogy ha hülyét csinálok magamból, azzal szórakoztatom a körülöttem levőket. Emberként és színészként egyaránt nagyon jól érzem magam az állandó szerepkeresésben, a szerepkeresés lehetőségében. Ezenkívül sokkal magabiztosabbnak érzem magam, több önbizalmam van, ha játszhatok. Ha játékban lehetek. És ez most nemcsak a színházra, hanem minden másfajta játékra is vonatkozik, például a teniszezésre. Ha tudom, milyen az a szerep, amiben alakítanom kell, sokkal szabadabb, sőt, felszabadultabb vagyok.

Első egyetemi évedet a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karán, vagyis a kaposvári színművészetin töltötted, ahonnan aztán feljöttél Budapestre, és felvételt nyertél az SZFE-re, méghozzá Zsótér Sándor és Zsámbéki Gábor osztályába. Miért váltottál? Nem voltál elégedett a kaposvári képzéssel?

De, nagyon szerettem. Mindenki azt mondta, hogy Zsótér és Zsámbéki a magyar színháztörténet alfája és omegája. Érdekelt nagyon, hogy ők milyenek is lehetnek valójában, no meg vonzott a kihívás is. Arra gondoltam: miért ne próbálnám meg?! Ám be kell vallanom, hogy akkor nem gondoltam végig ezt a lépést. Nem gondoltam végig azt, hogy ha felvesznek Budapesten, akkor Kaposvárt ott kell hagynom – bármennyire furcsán is hangzik. Egyik esemény követte a másikat, és egyszer csak már az SZFE hallgatója voltam.
Fotó: Hirling István


A budapesti felvételin számítottak a korábbi évben szerzett tapasztalataid?

Persze. Ugyanakkor nem éreztem óriási tétjét… Szerettem Kaposvárra járni, ha nem sikerült volna bekerülnöm, tudtam, van hova visszatérnem.

Milyen volt a ˝híres Zsótér” osztályába járni?

Érdekes kérdés… Ő egy életre való csomagot ad. Óriási tudása van, nemcsak lexikális értelemben. Széleskörűen látja és értelmezi a világot maga körül, és nagyon pontosan tud az emberekhez szólni. Minden mondatának súlya van. Éppen ezért egy-kettőt mind a mai napig magamban hordozok. Az egyiken például pont a napokban gondolkoztam el, pedig körülbelül négy évvel ezelőtt hangzott el. Én általában nagyon sokat mosolygok, ezért ő akkor mindig azt mondta, nekem bohócfejem van. Aztán nemrég jöttem rá, hogy én, ha az életben kínos szituációba keveredem vagy valamilyen szomorúság ér, akkor is nevetek vagy mosolygok. Lehet, hogy igaza volt? Akkoriban nem gondoltam így. Sajnos, amióta kikerültem az egyetemről, nem volt alkalmam vele együtt dolgozni, de remélem, ez a jövőben változni fog.

Sokféle műfajban megmutatkoztál, amióta végeztél a Színműn: játszottál filmben (pl. Terápia sorozat, 2012; Kút, 2016) és színházi nevelési előadásban (A megtorlás napja, 2017, rend.: Varsányi Péter) egyaránt. Ezek műfajok illetve szerepek ,,megtaláltak” téged vagy azért te is kerested ezeket?

A színházi munkáim megtaláltak. Szerintem az embert olyan dolgok találják meg, amelyekre készen áll. Nem arról van szó, hogy ezeknek a szerepeknek sorsszerűen elém kellett jönniük, de hál´Istennek mindig szerencsés feladatokat kaptam. A színházi nevelés esetében nagyobb részem van, azt már én fedeztem fel magamnak. Nagyon fontos részévé vált az életemnek, és szeretném, ha a jövőben még inkább az lenne. Augusztus végén be is adtunk egy, a kolléganőmmel közösen írt drámát a Kerekasztal Nevelési Központ pályázatára. Valamiért most arrafelé sodródom, hogy ennek a pályának a kevésbé kiszolgáltatott szeletét is feltérképezzem. Ennél a műfajnál nem arra kell koncentrálnom, hogy ki gondolkodik bennem, hanem arra, hogy én hogyan vagyok képes gondolkodni magamban és másokban. 

Mi a különbség egy ún. ˝nagyszínpadi” és egy színházi nevelési előadás között?

Nem önmagáért szól az előadás, hanem fontos a résztvevők jelenléte és aktivitása. Engem az érdekel, hogyan tud a néző szereplővé válni anélkül, hogy kifejezetten ˝játszania” kelljen. Közösen tudunk beszélgetni fontos, valós kérdésekről, amelyek tényleg érdekelnek minket, embereket. Ez kézzelfoghatóbb, mint a nagyszínpadi előadások esetében, ahol tulajdonképpen annyi a ˝tét”, hogy nevetett a közönség vagy nem, tapsoltak vagy nem, milyen kritikát írtak a darabról. Sokkal jobban érdekel, hogy az, amit csináltam, megmozgatta-e az embereket. Megmozgatás nálam már az is, ha a nézőknek egy apró kérdésről alkotott véleményük egy picit változik az előadás végére.

Tehát te a művészeteddel adni szeretnél?

Szerintem mindenki adni akar a művészetével a közönség számára. Sokszor tapasztaltam eddigi életem folyamán azt, hogy az emberek képtelenek kommunikálni egymással. Nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy bárki kikéri a véleményüket. Illetve a saját véleményüket sem tudják megfogalmazni, nehezen tudnak és mernek együtt gondolkodni. Ez nemcsak a gimnazisták, hanem a legtöbb felnőtt esetében is probléma. Pedig a saját vélemény kialakításának gesztusa iszonyatosan fontos, amit gyakorolni kell. Sokszor elég csak annyi, hogy végighallgatjuk a másik mondatát. Noha igaz, elég gyakran már ennél a pontnál akadályba ütközünk. Ez az egész műfaj erről szól: minden vélemény fontos és számít, és ezekből próbálunk valami közöset alkotni.
Fotó: Polgár András


Kicsit térjünk rá a Pillanatfelvétel című darabra, amelyet két éve láthatott először a magyar közönség az Átrium Színpadán, és amely darabhoz te később csatlakoztál mint beugró színésznő.

Erre a szerepre korábban volt már egy casting, amelyen tetszettem a csapatnak. Miután a szerepre felkért színésznő (Földes Eszter- a szerk.) már nem játszotta az adott szerepet, én jutottam elsőre eszükbe. Én pedig igent mondtam.

Érdekesnek találtad a szerepedet?

Igen, mivel régebben sohasem alakítottam ennyire naiv karaktert. Felszabadító érzés ezt a szerepet játszani, mert ez a lány nyíltan vállalja a tévedéseit, botlásait, míg mi a való életben inkább megpróbáljuk elrejteni ezeket, vagy kényszeredetten felülkerekedünk rajtuk. Pedig valójában mindannyian kerültünk már olyan szituációba, amikor hülyén éreztük magunkat, és előjöttek a komplexusaink az „okosabb˝, az ˝ügyesebb” többiekkel kapcsolatban. Az én szerepem egy kifejezetten egyenes karakter. Ilyeneket azért szeretek játszani, mert ˝egyenesen” fogalmazni nehezebb, mint körmönfontan.

Dolgoztál már korábban Horgas Ádámmal?

Nem, de jó tapasztalataim lettek vele kapcsolatban. Nagyon inspiráló és energikus rendező, aki a próbák folyamán óriási lendületet és bátorságot adott a színészeknek. Minden mondatnál, minden pillanatnál segített a színésznek megtalálni, hogy abban az adott szituációban mi a fontos, mit kell megfogalmazni. Izgalmas volt látni, mennyire törődik az előadás apró részleteivel is. Beugrósként ez a rendezői hozzáállás kifejezetten sokat segített, kapaszkodó volt a számomra.

A későbbiekben a színházi nevelésben jártas, ilyen típusú előadásokban, foglalkozásokban fellépő vagy a klasszikus értelemben vett színésznőként találkozhat veled többször a közönség?

Arányokról még nem tudok beszélni a jövőt illetően. Jelenleg a Káva Stúdióban drámapedagógiát tanulok, ennek a képzésnek idén lesz vége. Az biztos, hogy ez a fontos szegmens, a színházi nevelés semmiképpen sem fog eltűnni az életemből.


Az interjút készítette: Németh Fruzsina Lilla
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése