Pánti Mária: Az elveszett vár

- A várat akarom!
- Elveszett uram.
- Hogy merészeli?
- Komolyan mondom. Elveszett. Úgy hatszáz éve keressük. Uram.
- Tán elvitte a cica?
- Meglehet uram. Sok volt régebben errefelé.
- A Fertő tó környékén nézték már?
- A macskát?
- A Várat, maga félkegyelmű!
- Néztük uram. Semmi nem volt, csak mocsár, meg Világörökég. Nemzeti Parkok. Macska. Kő. De csak külön-külön. Egyben sajnos nem kimutatható a jelenlétük. 
- És gondolja, hogy azért utaztam ide Ausztriából, a jelenlegi helyzetben, hogy ezt a választ kapjam? Zavaros időket élünk manapság. Lehet, hogy vissza se tudok menni!
- Zavaros időket? Mit szólt volna, ha lovas kocsival kell idejönnie? Mondjuk, úgy ötszáz éve? Gyönyörűen ki is rabolták volna Sopronnál, mielőtt visszamegy.
- És ugyan kik? A vadmacskák? 
- Á, azok nem. Sokkal inkább a husziták uram. Sokan voltak, olyan sokan, hogy lehet páran még most is kirándulnak a környéken. El is mondanék erről egy érdekes történetet uram. Nagyon szórakoztató lesz.
- Ettől talán tekintsünk el. Elfoglalhatom végre a törvényes tulajdonomat, vagy nem? 
- Elfoglalhatja uram, már miért ne tehetné? Fertőrákosnál van pár bazalt koca a Kiserdőben. Most mindjárt oda is költözhet. És ha összefutna néhány huszitával, akkor…
- 2016-ot írunk. Az megvan? 
- Meg, uram.
- Akkor mit jön itt nekem egy ötszázkilencvenhét éves történettel? 
- Maga kezdte!
- Mit kezdtem én? Mikor?
- Épp az előbb, amikor rajtam kereste az ötszázötvenkettő éves örökségét. 
- De nekem jár, hát nem érti?
- Akkor szedje föl!
- Mit?
- A köveket. Olyan nehezek, hogy úgyse viszi őket el innen soha senki. Csak útban vannak.
- A huszitáknak? 
- Nem, a vadmacskáknak. Tudja, tájvédelmi körzetben vagyunk. 
- Akkor hát ez az utolsó szava? Nem lesz kő?
- Hát kő, az nincs uram, nem is lesz egy hamar szerintem. Talán nem is volt. Van viszont néhány macskánk. De nem nagyon vadak. Azért megtekinti őket?
- Nem, azt hiszem nem. Egészen elmacskásodtam ettől a beszélgetéstől. 
- Akkor talán pihenjen le odaát a Macskakő kávézó teraszán, uram.
- Olyan nincs is itt.
- Majd csinálunk. Kő van elég.
- Kérem szépen, ígérje meg, hogy maga nem pihen. Már elég pihent így is. 
- Távol áll tőlem a pihenés gondolata. Engem itt azért fizetnek, hogy segítsek. 
- Rendben. Ez esetben tud valakit, - és könyörgöm, most nehogy a huszitákat említse – aki esetleg hallhatott valamit a Macskakő várról? Érdemben.
- Érdemben? 
- Igen, az üdítő volna.
- Nos, egyvalaki biztos hallott róla.
- Kicsoda?
- Mátyás király. Ő romboltatta le titokban. 
- Ez biztos?
- Eléggé az, mert ugye a vár, nos, az nincs sehol. Viszont megvan a kőműves számlája a kő felszedésről. 
- Ne mondja, akkoriban még adtak számlát a kőművesek? 
- Mi az, hogy! Benne van a polgármester számadáskönyvében! 1464-es kiadás. Elővegyem?
- Isten ments! Hova kerülhetett az a sok kő? 
- Utat építettek belőle. 
- A váramból? Rablók!
- Azok voltak sokan erre felé. Akkor katonáknak hívták őket. Meg Frigyesnek. Úton álltak, beszedték a dézsmát, amitől elestek, beszedték a beszedést, ilyesmi. Szegény emberek néha azt se tudták, hogy ki kivel van. 
- Na, látja, ez nem sokat változott azóta sem. Talán annyiban, hogy mostanában a macskákat hívják Frigyesnek.
- Az összeset? Ez sok mindent megmagyarázna.
- Nem, nem az összeset. A nőstényeket például nem. Ugye milyen érdekes? Azt hiszem, hogy fel kell 
keresnem egy kávéházat. Vagy tudok itt a környéken enni valamit?
- Igen, tradicionális itteni ebédünk van. 
- Miféle?
- Kőleves. 
- Szintén a Világörökség része?
- Annál frissebb azért. Nem fogja megbánni, megígérem!

A novella a Bájoló Magazin 2016-os pályázatára készült, amelyen bekerült a legjobb 20 közé. Az illusztrációt Ócsag Zizi készítette. 
Share on Google Plus

1 megjegyzés: