Ámen

Hol kezdődik a színház? – teszi fel a kérdést a Császi Ádám a Szkéné Színházban egy mai kortárs dráma, a Templom segítségével. Az előadás október eleji bemutatója óta kijött kritikák (például Gabnai Katalin vagy Csáki Judit írásai) elmarasztalják az előadást és következetesen a semmit állapítják meg arról a 70 perces előadásról, amely a szemünk előtt zajlott le. Igaza van-e annak a nézőnek, aki mögöttem ülve felsóhajtott és azt mondta, hogy ,,Egy óra elment az életemből.”? 

Talán megállapíthatjuk azt, hogy a színház fogalma minden kultúrában és korban mást jelentett. Ahhoz, hogy a Szkéné előadásával szemben megkérdőjelezhessük színházi előadás mivoltát, fel kell térképeznünk, hogy milyen ,,normáknak” nem tett eleget az este. Egyik közkeletű gondolat, hogy a színház egy épület, amelyben drámaírók darabjait állatják színpadra rendezők és színészek játsszák el bennük a szerepeket. A Szkéné – ha nem is a klasszikus, XIX. századi archetipikus értelemben – színház, ha más nem kamaraszínház. Társulattal nem rendelkezi – tehát mai terminussal befogadószínház. Mégis vannak olyan színházi truppok (Pintér Béláék, Vádli Alkalmi Társulat stb.) és alkotók (pl. Rába Roland, Mucsi Zoltán, Scherer Péter stb.) akik rendszeresen, szinte már társulatként fordulnak meg a teátrum falai között. Az előadás szövegét Császi Ádám dramaturgi minőségben meg/átdolgozta, rendezőként pedig színre vitte. Jelmeztervezőnk is van (Moskovits Krisztina), és díszletről is beszélhetünk, egy szónoki pulpitus és a köré épített emelvény-lépcsőzet formájában is. Az előadásnak kialakított tere van, amelyben a nézőtér és a színpad közti határ élesen el tud válni, de egyesülni is tud, ha kell. Az előadás nagy része ún. próbafényben zajlik, de egyes kiemelt dramaturgiai pontoknál a fény átalakul és a különféle technikákon keresztül átalakítják a jeleneteket. Az előadás bátran bánik a fénnyel – erről később. Az előadást négy színművész játssza el: Nyakó Júlia, Petrik Andrea, Simkó Katalin és Rába Roland. Tehát akkor ez színház. 



Milyen elvárásokkal ülhetünk még be? Legyen történet? Talán már közismert, hogy a színházművészet megkérdőjelezte a lineáris és a drámaírói történetmesélés elsőrangúságát. De mégis egy drámaíró által leírt anyagot hallgatunk vissza – sokan vélték rokonították Peter Handke Közönséggyalázásához az előadás szövegét. Ez Young Jean Lee története. Leírta egy vallási felekezet működését, az elhangzó szövegek segítségével. Narratíva helyett szövegek egymásra pakolása, amely a nézőtől elvárja az aktív rendszerezését igényét, vágyát. Ebből kiolvasható egy történet, amelynek interaktívan a részesei lettünk. A színházba – pontosabban a Szkénébe – járó értelmiség elment egy vallási felekezet egy estjére. Az est során egy pap (José atya – Rába Roland) vezette az estét a három nővérrel (Andrea, Júlia és Katalin anya – Petrik Andrea, Nyakó Júlia és Simkó Katalin) karöltve. Jelmezük ezt a szerepet mutatta – a lehető legegyszerűbb módon, a hétköznapiság látszatát keltve, de egy vékony határral elválasztva a valódi, hétköznapi ruhaviselettől. A díszlet is ezt a teret adta, a nézőtér kialakítása hasonlóan a templomok két-háromosztatú padoszlopaival. Egy oszlop 4 székből állt. Az így kialakított, munkafényben játszó előadásban a közönség kisebb egységekre tagolódott, ezzel oldva a távolságot. Az úgynevezett színpad egy emelvény, semmi több – ennyi a díszlet. Ez eddig rendben lévőnek tűnik – mégsem elégséges. 

A szöveg lehet a ludas? Elképzelhető. A szöveg összetettségét mutatva eléggé ad hoc módon szerveződik. Az előadás elején José atya mond el egy olyan monológot, amelyben mindenkiről lerángatja a vizes lepedőt – a hit érdekében. Ezután megjelennek a nővérek, akik barátságosan kezet fognak a nézőkkel, utána közös ima – amelybe a közönség szintén be van vonva. Majd a nővérek és az atya szépen lassan a saját vallásos élményeikről beszélnek. Hol végtelenül szélsőségesen (Andrea anya megtérésének története), hol pedig hihetetlenül érthetetlen és követhetetlen, fragmentumokkal (José drogos története). A szöveg így egy katyvasz, de talán, ha úgy hallgatjuk őket, hogy ez négy ember önvallomása arról, hogy az életben miképpen maradhatnak életben és a hit, a vallás számukra mit jelent, milyen a megtérés és a megtértnek lenni élménye. Ez számunkra követhetetlen, ahogyan József Attila Szabad-ötletek jegyzéke is az. Egy psziché közvetlen beszéde nehezen rakható össze, az összekapcsolás a tudat számára adekvát és logikus, a hallgató részéről véletlenszerű és csak nagy odafigyeléssel érthető meg, viszont ezzel a plusz energiabefektetéssel négy ember sorsába kaphatunk bepillantást. Ilyenformán az előadás közvetlenül ráirányítja a figyelmet az ember figyelésére – és arra is, hogy ezt a figyelést, mi, emberek végezzük. 

Az előadás talán egyik legnagyobb találmánya, amely végig implicit módon bújik meg, éppen ez. A megfigyelőt viszi színre végig. Az előadás nem a José-ék, hanem a mi történetünk. Pontosabban a megértésre irányuló egyedi törekvéseink közös halmaza. Ezt azzal a bravúros ötlettel éri el, hogy egy kulturális performanszot állít színpadra. A kulturális performansz olyan társadalmi eseményeket takar, amely során teátrális, bepróbált struktúrákat állítunk a saját életünk színpadára: temetés, esküvő, évnyitó, évzáró, ballagás, szalagavató vagy egy mise. Ezek is előadások, hiszen mindben felfedezhető a teátrális jelenségek halmaza, de ezekre társadalmi konszenzusok alapján nem színházként tekintünk. Császi Ádám rendezése – Young Jean Lee írásán keresztül – ezt az helyzetet teszi fel a színpadra és tol el bennünket a megszokott formáktól. Olyan helyzetbe teszi a közönséget, amelyben nem találja otthonosnak magát. Nem templomban van, nem misén ül, de mégsem színházban van. Valahol a kettő közös mezőjében csücsül, amely életidegen terep. Reflektál arra a tényre, hogy mi most nézünk, ez pedig minden embertől egyedi reakciót vár el. Ezt az összemosást szolgálhatja a darab eleji és végi José-monológ sötétben történő elmondása. Vaksötét a nézőtér, miközben José prédikál. A tudatunk masszírozása utána, amely beléptet és kiléptet minket a szövegvilág által létrehozott világba, a munkafényen keresztül boncasztalra kerülünk – saját magunk előtt. Ez egy színházi öndefiníció is az alkotók részéről. Mi titeket fogunk felboncolni, méghozzá ilyen provokatív, határsértő módon. Ezzel késztetünk akcióra, valódi reakciókra, a kukkolás esélyétől végleg megfosztva. Ez az öndefiníció nagyon hasonlít Augosto Boal, dél-amerikai színházi rendező láthatatlan színház fogalmára (vagy a Living Theater előadásai, illetve a ’70-es évek kiemelkedő performanszaira pl. Abramovic stb.), amelyben pont ez a többszörösen megkérdőjelezett nézői attitűd áll a középpontban. 



Egyedi és különleges előadás jött létre a Szkéné színpadán. Amolyan állatorvosi ló, amely bemutatja a láthatatlan színház lehetőségeit, laboratóriumi közegben (Boal ezeket nem színháztermekben csinálta, hanem éttermekben és ehhez hasonló, nem teátrális terekben). Érdemes megnézni, mert az előadás elvárja és el is éri, hogy rákérdezzünk a színházban betöltött szerepünkre éppúgy, akárcsak a nézés mikéntjére - a markáns válaszok pedig nem maradnak el. Állatorvosi ló mivolta gyengének vagy didaktikusnak mutathatja az előadást, amely sokat látott nézők számára nem, de szűz szemek számára rengeteg újat tud mondani magáról a színház jelenségéről.

Kalmár Balázs
Fotó: Mészáros Csaba
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése