Gyermekmaradványok



Fiatalok, akiknek egy teljesen megváltozott világban kellene az első önálló tetteket végrehajtani. Fiatalok, akiket hirtelen gépfegyverropogás és militáris jellegű fenyegetés vesz körül, akik (többek között) ennek a traumának a hatására a gyerek-és kamaszkorukba esnek vissza. Mégis csak ők látják a nézőket; csak ők látják, valójában mekkora tragikomédia is ez az egész.

A Vígszínház Hamletje, amelyet Eszenyi Enikő rendezésében láthatnak a nézők, egyértelműek a fiatalok Hamletje. ,,Hamlet, Horatio, Laertes, Rosencrantz, Guildenstern és Fortinbras. Egy generáció. Fiatalok. (…) azonban más-más sors jut nekik. De nemcsak a saját, hanem apáik sorsát is cipelniük kell.” írja a színlap is. Az ő azonosságaikra és különbségeikre fókuszál a rendezés.



Ezek a fiatalok, mindannyian jó nevű, gazdag családok sarjai, arra érkeznek haza, hogy míg ők külföldön tanultak, az országuk felfordult. Claudius hatalomra kerülésével a tereket kommandósok özönlötték el (a kortárs, időben mégis univerzális jelmezek Pusztai Judit munkái), a király gépfegyverrel lövet magának áldomást. Mindenhol és minden őket körülvevő személyben jelen van a fenyegetés, Claudius (Hegedűs D. Géza) határozott parancsaiban éppúgy, mint Polonius (Fesztbaum Béla) tanácsaiban. 

A terekben: Antal Csaba szögletes-hegyes betonelemei és betonfüggönye, elsötétíthető és átlátszóvá tehető üvegfelületei egyaránt alkalmasak arra, hogy jelképezzék a fenyegetést és a megfigyelést, és hogy elérjék, mindig azt lássuk, amit a rendező éppen láttatni akar. A díszlet képes megjeleníteni a szereplők érzelmi állapotát is. Főleg Hamletét, aki az első rész vége felé tomboló dühében „felemeli” a helsingőri vár fokát. Azoknál a jeleneteknél, ahol hallgatózás folyik, az elhomályosítható üvegeknek köszönhetően nem csak azt látjuk, hogy valójában ki áll a fal mögött, hanem azt is, hogy Hamlet kiket vél ott látni vagy nem látni.

Az előadás a zenekari árkot is igen leleményesen használja ki: ez funkcionál a sírásójelenet sírjaként, illetve vízzel feltöltve a leleplezés-lelepleződés-szembesülés jelképévé is válik Hamlet és Claudius, illetve Hamlet és Gertrud jeleneténél (kár, hogy ezt nem tartja meg következetesen).

A jelmez is betölti hangulatjelző szerepét: az előadás színeit a fekete és a szürke uralja, ami sokat ad hozzá a nyomasztó, militáris jellegű alaphangulathoz, a köznapi viseletet is uniformizálja. Fehéret a változásokat elszenvedő Hamlet, Horatio és Ophelia (valamint az eszményt képviselő Színész) mellett a hatalomhoz hozzáférő rétegből csupán Gertrud visel (a rendező némileg felmenti ezzel a királynét). Az előadás végén a vörös jelenik még meg mint a kigyulladó indulatok színe: Laertes vörös bőrkabátban vezeti Claudius ellen a népet, ám mikor már Hamlet ellen vív a király szövetségeseként, ez lekerül róla. 

A kellékek között hangsúlyos a szerepe a groteszk módon hatalmas borospoharaknak, amelyek szimbólumértéke (mértéktelenség, közönségesség) annyira egyértelmű, hogy ebben a kevéssé realista környezetben hamar elfogadom. Ugyanez a helyzet a párbajjelenet tőreivel: hiába játszódik a darab a gépfegyverkorszakban, a tőrök mint a régóta lappangó, ügyesen egymás felé irányított indulatok materiális leképződései jelennek meg, így jelenlétük nem válik esetlenné.

Eszenyinél hangsúlyos pont a környezet állapotának lefestése, ez látszik a Színész (Hajduk Károly) belépőjén is, aki megérkezésekor bemutatkozásképp József Attila Levegőt! című versét szavalja el. „Ó, én nem így képzeltem el a rendet” – sóhajt, jogsértő kartotékokról, felbujtásról és nyomorról beszél olyan tartással, jelenléttel, hogy a vers végén kitör a taps a nézőtéren. Ez egyszerre jelzi az ő nagyságát és a betoldott szöveg fájdalmas aktualitását.



Ez tehát az a környezet, amelybe a fiatalok megérkeznek (vagy amelyben élnek). És mivel elveszik tőlük a jogot, hogy felnőtt ember módjára véleményt formáljanak, rendre gyermekekre, kamaszokra emlékeztető gesztusokat produkálnak. 

Ilyen, amikor Hamlet (ifj. Vidnyánszky Attila) a fejére húzza az ünnepi asztal fehér terítőjét, hogy ne kelljen kellemetlen beszélgetéseket folytatnia, vagy amikor anyja lábába csimpaszkodik. Ilyen gyerekes színnel festi meg azt a levelet is, amelyben Rosencrantz és Guildenstern haláláról mint Claudius elleni bosszújáról számol be. Abban, ahogyan a Gertruddal közös jelenetükben hozzáér az anyjához, némi Ödipusz-komplexus is meglátható, ami egy királyi szülőpár esetében teljesen releváns, a felismerés már-már katartikus élményt okoz.

Ahogy haladunk előre a darabban, az őrület eljátszásának kényszere miatt egyre inkább összemosódnak az őszinte és a megjátszott pillanatok, ezek a gyerekes gesztusok pedig elmaradnak. Meglehet, hogy a rendezői szándék szerint ez jelentéssel bír (utalhat akár arra is, hogy Hamletben magában is összekeveredik az őszinte és a felvett személyiség), mégis inkább az a benyomásom, hogy ezt a szálat valahol egyszerűen elhagyták. Nagy kár, mert elgondolkodtató a gondolat, hogy a környezet hirtelen erőszakossá válása (globálisabban nézve az értékrend bármilyen nagy változása) traumatizálhatja annyira a fiatalokat, hogy lelkileg visszakerülnek az ezt a változást megelőző állapotukba, és így képtelenek a felnőttkorba lépni.

Nincs meg ez a következetlenség Laertes (Orosz Ákos) esetében, akinek nagy traumája az apja halála, ráadásul ő maga mindeközben távol tartózkodik a családjától. Míg előtte a lendületes, problémákkal nem igazán törődő, hippi jellegű kamaszt látni, visszatérése után apját vesztett, labilis kisfiúvá válik, ami a Claudiushoz címzett „Add vissza az apám!” mondat megejtően illusztrál.

Ophelia (Réti Nóra) apja engedelmes lányát, bátyja szerető húgát játssza, véleményem szerint kissé súlytalanul. Mikor apja kérésére a folyosón beszélget Hamlettel, és azt hiszi, ő maga okozta a herceg megbolondulását, felcsillan ugyan benne az önállóság, de ez csak egy jó pillanat, kifutása nincsen. A gyerekes vonások nála hasonló gesztusokként jelennek meg, mint Hamletnél (talán mint az összetartozás metaforája): ő is a fejére húzza a párnáját, mint a herceg, mikor ki akar bújni egy kínos beszélgetés alól. (Bátyjával közös rapjelenetük eléggé kilóg az előadásból, ami a színészi játékot nézve teljesen realista, márpedig egy testvérpár nem kezdi el az életét improvizált rapszövegekben megbeszélni.)

Mindhármuknál láthatunk olyan pillanatokat, mikor a színészi játék meg-megbicsaklik: amennyire jól játssza Vidnyánszky Attila az őrültet, őszinte megnyilvánulásai annál esetlenebbek tudnak lenni helyenként. Laertes sírása is mesterkélt, Réti Nóra pedig képtelen mélységeket mutatni, a felszínen marad.

Fortinbras (Gilicze Márta) karaktere is egy ilyesféle megbicsaklás a rendezésben. A tény, hogy nőként látjuk, önmagában értékes és elgondolkodtató, ám ebben a helyzetben számomra semmilyen releváns pluszjelentést nem hordoz. Ugyanakkor a karakter szerepét, amely sok Hamlet-előadás esetében kidolgozatlan, súlytalan, itt egyértelműen meghatározzák: a fegyverzajra utaló „Hadd szóljon!” mondatával (a modern, de az eredetivel tisztelettel bánó színpadi szöveg Forgách Andrást és Vörös Róbert dramaturgot dicséri) és üzletasszonyszerű, hideg viselkedésével egyértelműen a korszakváltás, az új értékrend érkezésének jelképévé válik.



Nincsen ennyire szépen kidolgozva a szellem kiléte. Egy ilyen modern és racionális környezetben nehéz elfogadni, hogy a szellem (akit szintén Hegedűs D. Géza alakít) valóban egy transzcendens létező lenne, ugyanakkor, mivel nemcsak Hamlet, hanem barátai is érzékelik a jelenlétét, azt sem mondhatjuk, hogy lelkiismereti jelenség. Így ez a kérdés némileg zavaró módon a levegőben marad.

Hegedűs D. Géza egyébként mindkét szerepében jól teljesít: Hamlet atyjának szellemeként úgy képes földöntúli jelleget kölcsönözni a figurának, hogy mégsem válik túl színpadiassá, Claudiusként pedig árnyaltan mutatja be a diktátor jellemrajzát: tisztában van vele, hogy hatalmát a félelem, nem a tisztelet tartja fenn, és azzal is, hogy ezt csupán a kellő határozottsággal képes fenntartani. Itt-ott azonban felszínre kerül az emberi én: Hegedűs D. képes rá, hogy villanásnyi pillanatok alatt megmutassa a figura esendőségét is.

Ugyanígy Börcsök Enikő, aki Gertrudként számomra kicsit súlytalan ugyan (egyáltalán nem látni a motivációit, viszonyát a körülötte élőkhöz), ám a párbajjelenetben, miután kiitta a méregpoharat, mindezt feledteti. Ugyanis a rosszullétet, amit nagyon könnyű túl színpadiasra venni, hihetően, szép kidolgozottsággal játssza el.

Az előadásra tehát alapvetően jellemző az, hogy nagyszerű gondolatokat nem közvetít tökéletesen, de annyira jól igen, hogy ezek a gondolatok kivehetőek legyenek. Ez látszik az interaktivitásra alapuló jeleneteken is. Ezek (a szellemmel kapcsolatos titoktartásra felszólító közös eskü, illetve az egérfogó-jelenet) mindig a fiatal szereplők szervezésében zajlanak. Ez szépen közvetíti felém a gondolatot, hogy a lét abszurditását, komédia jellegét csak ezek a biztos pont nélkül élő fiatalok látják, ugyanakkor a gesztusok egy ekkora színházi térben, ennyi néző mellett esetlennek, néhol már kínosnak hatnak.

A katarzis (nem kis részben köszönhetően a Fortinbras figurája körüli bizonytalanságoknak) az előadás végén elmarad ugyan, de nagy érdeme, hogy ennek ellenére képes megoldandó problémákat, megfontolásra érdemes gondolatokat ültetni a néző fejébe.

Írta: Elefánti Emma
Fotók: Bornyi Márton, Dömölky Dániel
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése