Minekjöttide


tudósítás a Független Előadó-művészeti Szövetség által szervezett Minekmentoda fórumról
2017. 11. 14., Gödör Klub

November 14-én összegyűlt egy csoportnyi színházi és színházkedvelő ember, hogy megvitassák, mi lenne a helyes válaszlépés az elmúlt idők színházi zaklatási botrányaira. Az est első felében zajló beszélgetésbe a második órában a hallgatóság is bekapcsolódott, így alakítva ki egy sokoldalú, produktív vitát. Az esemény pontos leiratát megadni egyfelől etikus módon lehetetlen, másfelől meglehetősen értelmetlen lenne, így inkább a sarkalatos pontok, egyezések és viták hangsúlyozását tűzzük ki célul.

A vitaindító beszélgetés résztvevői Papp Réka Kinga újságíró, Detre Annamária, a Színházi Dolgozók Szakszervezetének elnökségi tagja, Keszég László rendező, a Magyar Színházi Társaság elnöke, Varga Anna, a Képzőművészeti Egyetem 2016-ban diplomázott hallgatója, Wirth Judit, a NANE egyesület jogásza, illetve Rihay-Kovács Zita, a Független Előadó-művészeti Szövetség társelnöke voltak.

A beszélgetést Varga Anna nyitotta, aki elmesélte, hogy diplomamunkájában az egyetemen belül megesett szexuális zaklatásokat tematizálta, nyomatékként pedig egy fekete mappát állított össze, amely egyedül az ő évfolyamában 50 esetet dokumentált. Munkája végeztével felkeresett egy jogászt, akivel közösen egyeztetéseket kezdtek … Csanádi Judittal, az egyetem rektorával, aki ígéreteket tett nekik a helyzet javítása érdekében. Ősszel valóban alakult is munkacsoport az egyetemen, de nélkülük, az egyetem oktatóiból. Mivel pedig a csoportban nem kapott helyet független szakértő, a kollegialitás és az intézményi kultúra működésbe lépett, és az intézményt védte eredeti rendeltetése helyett.

A fórum egyik hangsúlyos pontja ez a kollegialitás és intézményi kultúra volt, általánosan és speciálisan a színházintézményekre vonatkoztatva is. Detre Annamária szerint a színházi kultúra egy sajátos szubkultúra, melyhez valamilyen szinten hozzátartozik a deviancia. Hiszen, mivel a színész munkaeszköze a saját teste és lelke, gyakran elmosódnak a határok munka és magánélet, alkotási módszer és zaklatás között. Ugyanakkor Keszég László határozottan és erős emóciókkal jelenti ki, hogy szerinte a legtöbb színházban dolgozó ember teljesen normális. Annak hangsúlyozását, hogy a színház nem egy bűnös szakma, sok felszólaló a legfontosabb feladatok között tartja számon, például a Radnóti Miklós Színház szigorúan magánemberként megjelenő gazdasági igazgatója is. Ahogy fogalmaz, akkor lenne az, ha továbbra is csendben maradna egy, a társadalom egészét ilyen mértékben érintő kérdéssel kapcsolatban.



Megoszlanak a vélemények arról is, hogy az említett kollegialitás mennyire akadályozza a problémás ügyek felgöngyölítését. Varga Anna szerint minden egyes ügy kivizsgálása független szakértőt igényelne, hogy az áldozat kárára váló intézményi összezárást megakadályozhassák. Rihay-Kovács Zita eggyel visszább lép: szerinte ez egyáltalán az ügy elindulásának és a megelőzésnek lenne a biztosítéka: ha az ilyesmire hajlamos személyek tudják, hogy az ügy felszínre fog kerülni és objektív, független személyek is részt vesznek az elbírálásában, az visszatarthatja őket a szabályok áthágásától. Wirth Judit szerint ellenben ez ilyen formában felesleges, mivel az áldozat képes dönteni az ügy elindulása előtt. A független szakértők bevonása inkább a protokollok és eljárásrendek kidolgozásában nélkülözhetetlen, hogy egyszerre teremthessenek biztonságos, ezzel pedig produktív teret mindkét fél számára.

Ez a két fogalom, a protokoll és eljárásrend egyébként meghatározza a fórum célkitűzéseit is. Richai-Kovács Zita a Bohócok a Láthatáron csoport képviselőjének kérdésére elmondja, hogy a FESZ célja ezzel a fórummal a különböző egyéni kezdeményezések összefogása, hogy egy, a színházi szakma egésze által elfogadott rendszer jöjjön létre az ilyen ügyek kezelésére. Ez a rendszer pedig egy egyezményes etikai kódex kidolgozása mellett (amelyben például az említett határvonal is szerepelne) annak a rendjét is tartalmazza, ahogyan valaki jogorvoslati útra tudja terelni az ügyét úgy, hogy az a szakmában és a helyszínen maradjon, mégis objektív és rendszerszerű legyen. Meghatározni a pénzbe nem kerülő minimumokat, ugyanis – ahogyan azt keserűen többen is megjegyzik – nem lehet építeni a fenntartótól érkező támogatásra.

Ugyanakkor nem mindenki gondolja úgy, hogy ez lenne a megoldás a problémára. A Radnóti Színház gazdasági igazgatója szerint például a bizalom garantálása a társulatokon belül legalább olyan fontos, mint a formális keretek kialakítása. Ha elérnék azt, hogy érdemes legyen az adott színházi intézmény vezetőinek beszámolni, eltűnne az idegenkedés is ettől a megoldási formától.

A bizalom kialakításával (is) összefüggésben felmerül a különböző tréningek kérdése. Detre Annamária már a beszélgetés elején tesz egy felajánlást, miszerint tagjaik számára tréningeket szerveznének, hogy az erőszakmentes kommunikációt elősegítsék. Wirth Judit részéről viszont felmerül az aggály, hogy az erőszakmentes kommunikációra alapuló tréningek, módszerek éppen az erőszak ellen tehetetlenek, hiszen az kívül esik a kereteiken. Ráadásul ezekre az alkalmakra jobbára csak az áldozatok járnak, akik emiatt úgy érzik, hogy ők a fejleszthető és a fejlesztendő személyek.

Élénk vitát váltanak ki a nyilvánossággal kapcsolatos álláspontok is. Ellene szól a kontrollálhatatlansága és az, hogy az áldozatok kínjait növeli. Mellette szól viszont (ezt Rihay--Kovács Zita, Wirth Judit, a Bohócok a Láthatáron képviselője és a Krétakör Alapítvány munkatársa is többször hangsúlyozza), hogy ennek a folyamatnak nem kell szükségszerűen megállnia a színházak határainál, hanem egy esetleges össztársadalmi változást is elindíthatna, amihez azonban a nyilvánosság és eszköze, a média folyamatos bevonása szükségszerű. Ezt a kérdést a munkacsoport megalakulásáig nem sikerül (és nem is cél) eldönteni, de jólesően megdöbbentő többségben vannak a felszólalók között az össztársadalmi hatásban hívők.

Sokatmondó epizód Rihay-Kovács Zita és Keszég László vitája a fenntartó szerepéről. A FESZ társelnöke bírálatként jegyzi meg, hogy a szabályok kialakításában és egységesítésében a fenntartónak (tehát a kormányzatnak) is szerepet kellene vállalnia, a rendező viszont rossz érzésének ad hangot az állami-kormányzati beavatkozás befolyásolássá alakulásával kapcsolatban: a kormányzati eredetű szabályzások gyakran axiómaszerűen vannak megfogalmazva, ami túlszabályzáshoz vezethet. Példaként a felsőoktatási kvótarendszert hozza. Az, hogy az intézmények támogatását döntően befolyásolja diákjaik száma, ellehetetleníti, hogy eltanácsolják a nem megfelelő színvonalat produkáló hallgatókat. Rihay-Kovács Zita is elhatárolódik a kormányzati szabályozás lehetőségétől, inkább védelmet várna, például azáltal, hogy a kormányzat az elkészült és elfogadott javaslatok betartását a saját hatáskörében ellenőrizze. A rossz érzés, a bizalmatlanság mindenesetre marad és (amennyire a gesztusokból megállapítható) szinte mindenkinél megjelenik.

A fórum egyik legüdvözletesebb pontja azonban az, hogy nem áll meg a felszínre került eseteknek, illetve az esetek típusának megoldásáról való gondolkodásnál. Továbblép: felveti a helytelen viselkedés és hagyomány lehetőségét más, nem szexuális típusú pontok esetében is. Ilyen Keszég László pofon-példája. Az ő színészosztályában (amelybe mint hallgató járt) egy alkalommal a növendékeknek pofonokat kellett egymásnak adniuk. Az osztály nagy részében ez nem távolodást, hanem közeledést, bizalmat okozott, viszont az egyik osztálytársuk később eléjük állt azzal, hogy ez számára mennyire megalázó volt. A rendező eredetileg csak azt akarta ezzel szemléltetni, hogy – éppen a saját test és lélek munkaeszközként való felhasználása miatt – mennyire elválaszthatatlanok ettől a szakmától egyes sokkhatásra építő megoldások. Wirth Judit azonban – nem tagadva el, hogy például egy próbafolyamat közben elcsattanó pofon nem egyenlő a folyosón történővel – megemlíti, hogy a körülmények, a körülmények tisztázásának szerepe döntő. Lehet megalázva pofont kapni és nem megalázva pofont kapni. A sokkterápián alapuló módszerek pedig bizonyítottan kevésbé hatékonyak, mint az edukatív jellegűek.

Az említetteken kívül még számos színházi és nem színházi csoport képviselői kapcsolódtak be a vitába, hallhattunk például szervezetfejlesztéssel és esélyegyenlőséggel foglalkozó piaci szereplőktől is tanácsokat, felajánlásokat. A fórum végére maradt a felhívás a munkacsoportba való jelentkezésre, és az etikai kódex kidolgozási határidejének kitűzése januárra. Majd a távozás, felbuzdult, boldog hangulatban. Jó úgy felállni, hogy produktív két órán vagyunk túl, hogy vannak célok és néhány eszköz is, és hogy kulturáltan, egymás tiszteletben tartása mellett vagyunk képesek vitatkozni.

Elefánti Emma
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése