Plakátmagány

Egy link, akinek egy linken van az egész „életműve”. Élete fénypontja, mikor egy virtuális világban produkálhatja magát virtuális ellenfelek ellen, virtuális közönség elismeréséért. Mintha az érzelmei is virtuálisak lennének, különböző stratégiák, úgy válogat közöttük. Egészen addig, amíg …

A rendező kiválóan érzi meg, hogy, habár egy online regényt feldolgozni minőségi szempontból általában kockázatos, ez az anyag pontos látleletet ad olyan friss problémákról, amik felé a klasszikus (dráma)irodalom nehézkesen mozdul. Maga a tény, hogy a virtualitásról egy olyan irodalmi mű segítségével beszélünk, amely éppen a virtualitásnak köszönhetően nyerhetett ismertséget (az 1 link a Magvető Kiadó és az Origo online pályázatán nyert első díjat), hitelt és súlyt ad az előadásnak, ugyanakkor előrejelzi azt az iróniát és cinizmust, amely végigkíséri a nyolcvan bent töltött percet.

Test és érzékelés, érzékelés és valóság, valóság és létezés viszonya tolódik el a virtuális világ megjelenésével. Bánki Gergely rendezése pedig érzékenyen mutat rá ennek legnagyobb problémájára: az emberi kapcsolatok visszaszorulása hatással van egész gondolkodásunkra, érzékelésünkre is. A családi élet, az intimitás, a barátságok egyaránt logikai szintre redukálódnak, mintha csak egy program kódjának részei lennének.



Az előadás formája finoman követi le a felvetődő problémát: hagyományos értelmezési keretek között monodrámáról beszélünk (Vajdai Vilmos előadásában), de a Trafó klubtermének fehér falaira vetülő figurák (műszaki vezető: Éltető András), akik a főszereplő Jake Smilest körülveszik a (virtuális) térben, ugyanúgy mozognak, beszélnek, léteznek, teljes értékű szereplői az előadásnak. Feltétlenül szükséges-e tehát a test, az anyag ahhoz, hogy kijelentsük, valaki vagy valami jelen van? – erre a kérdésre erősít rá erősít rá maga a megvalósítás. Az előadás tere, formája tehát tényleg akként működik, amiként működnie kell: pluszjelentésként, jelentésárnyaló elemként, nem csupán desingként, véletlenszerűen kiválasztott környezetként, amibe bedobták a darabot.

A szöveg (amely a mai napig ismeretlen, Jake Smiles álnéven alkotó író mellett Veress Anna dramaturgot dicséri) nyelvileg is hordozza a virtualitás térnyerésének tipikus jelenségeit. Ahogyan egyre kevésbé lehet (és akarják) elválasztani a materiális és a virtuális világokat egymástól, a segítséget, példát jelentő emberi kapcsolatok pedig fogynak, az ebben felnövekvő generációk úgy védekeznek az egyre gyarapodó hibalehetőségekkel, sérülési felületekkel szemben, hogy az irónia, az önirónia, a cinizmus válik az alapvető hangnemmé.

Bánki Gergely tökéletes érzékkel választ szereplőt: Vajdai Vilmos karakteréhez (főleg a TÁP Színházhoz kötődő munkásságban érhető ez tetten) szervesen hozzátartozik a cinizmus, jelenléte így természetes, autentikus, és (talán a hasonlóságoknak köszönhetően) könnyed is. Vajdai képes rá, hogy habár beszéde a felszínen közönyös, egyhangú, a mögötte létező (virtuális világában háttérbe szorult, logikai kóddá redukálódott) érzelmeket is megjelenítse az iróniában rejlő keserűség segítségével, így vontatott beszéde nem válik unalmassá.



Habár a megvalósítás is korrekt, színvonala felér a szöveghez, az előadás legnagyobb erénye mégiscsak a szöveg megtalálása és feldolgozása, a katarzisélményt is (majdnem) kizárólag a szövegben elhangzó fájdalmas és súlyos mondatok adják. Leginkább pedig a hangnem, amit annyira már annyira átitatott az irónia és a magányhoz szokott ember keserűsége, hogy teljes ridegséggel szól az olyan belsőséges témákról is, mint a szeretkezés, vagy olyan felkavaró erejű eseményekről is, mint egy majdnem halálos kimenetelű autóbaleset. Ez a közöny egyetlen alkalommal törik meg: mikor Smiles gyermeke kerül veszélybe – ekkor nemcsak érzelmeket, hanem valódi, tartalmas kötődést is felfedezünk benne. Ezzel azon előadások sorába illeszthető (ezek egyébként mostanában nagyon nagy számban vannak jelen a színházak, játszóhelyek repertoárján), amelyek az élet értelmét a gyermekekkel, gyermekneveléssel hozzák összefüggésbe.

Ezen előadások számának hirtelen növekedése az értelem kétségbeesett keresésére, távolabbra tekintve pedig globális fordulatra, nagy értékrendváltásra utal. És jó, hogy akad közöttük olyan is, amely ezt a fordulatot nem globálisan, hanem a hétköznapi ember, a fordulat elszenvedője szemszögéből próbálja megmutatni. Fontos, hiánypótló vállalás.

Elefánti Emma
Fotó: Mónus Márton
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése