Átéltem a kiválóságot



A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje
Program:

  • Sosztakovics: I. (f-moll) Szimfónia (Op.10)
  • Rachmaninov: Rapszódia egy Paganini-témára (Op.43)
  • Csajkovszkij: Francesca da Rimini, szimfonikus fantázia (Op.32)

Karmester: Dimitrij Kitajenko

Zongora: Lilya Zilberstein


Nem gyakran hivatkozom a koncerteket hirdető szlogenekre, de ez esetben nem tudok e felett átsiklani, amint az ezen, kis írás címének megválasztásában is látszik. A cím legyen reflexió a reklámra – pozitívan -, és akár ennél a bekezdésnél abba is hagyhatnám, mivel elég jó zárszónak is tűnik. Csakhogy van/volt itt egy koncert. Oroszokkal, a Fesztiválzenekarral, oroszoktól.

Van ez az eléggé nagy ország, ami annak idején mondhatni párhuzamosan, de még is máshogy fejlődött, mint Európa. Beszélhetünk itt egy fajta izolációról, annak pozitív és negatív hatásairól a történelem folyamán, de tegyük félre a politikai és gazdasági fejtegetéseket, fókuszáljunk a kultúrára. A magas kultúrára, ami nagy ország lévén tényleg egy magas, nagyon magas szintet takar. Azzal az izoláltsággal és fejlődési görbével, amit elképzelünk Oroszországban kialakult egy olyan kulturális környezet, ami ontja magából a kiválóságot. Tolsztoj monumentális műve, a Háború és béke, Ilja Repin fantasztikus portréi, és a zene! Csajkovszkij, Rimszkij-Korszakov, Rachmaninov, Sosztakovics, Borogyin, Muszorgszkij és sokan mások. Egy ilyen illusztris társaság krémjéből kaphattunk a Zeneakadémia nagytermében november 9-én és 10-én.

A program két modern kori mű találkozása egy igazi romantikussal. Sosztakovics érdekes Elsője és Csajkovszkij háborgó szimfonikus fantáziája között képzett kitűnő átmenetet, a két stílust – modern és romantikus – egyesítő Rachmaninov darab, amit némi jóindulattal tekinthetünk versenyműnek.

Sosztakovics I. Szimfóniája, mint diplomamunka látott napvilágot, és egy „friss” zeneszerzőhöz viszonyítva – kissé a kor szemével tekintve a műre – egy igazán progresszív, de mindezek mellett arányos, kiegyensúlyozott kompozíciót figyelhetünk meg. Már itt érezhető a rá jellemző szimfonikus hangzásvilág és groteszkség. A szimfónia előadása során magától értetődően, de még is érzékelhetően jelentek meg a groteszk elemek, kontrasztok. Ehhez a meglátáshoz kapcsolódóan emelném ki a harmadik tétel „keringőjét” és az első tétel hangszerelését. Végig precíz arányokat hallhatunk a zenekar és Kitajenko részéről, a kamarazene-szerű részek (szóló hegedű, klarinét, zongora) pedig magas szinten szólaltak meg a zenekaron belül. 


Ezután pedig elkezdett tombolni a szenvedély. Rachmaninov Paganini ördögi 24. Caprice-ét vette alapul mély és szenvedélyes darabjához. A zenekaron megszólaló jellegzetes nyitó rész berobbant a terembe, a fő téma bevezetését a vonósok végzik el, a zongora első belépése pedig még a zenekarhoz közelít, majd ő is bemutatja a témát, amit az első variációban disszonánsokkal díszít. Innen pedig már felesleges volt számolni, hogy éppen melyik résznél tart a darab. Másodjára fordult velem elő ebben a teremben – az első alkalommal is éppen orosz zenére -, hogy elektromos töltéshez hasonlóan vibrál és kavarog az egész terem. Valami van itt, de lehet, csak a zene teszi? 

A darab alatt félelmetes volt a szólista, Lilya Zilberstein kezeit nézni, ahogy már-már repültek a zongora billentyűin. Kitűnő zongorajátékot hallhattunk és csodálatos interpretációt. A híres 18. variáció pedig csodálatosan szólalt meg a maga jazzes, már-már hollywoodi beütésével, majd adta át a helyét az utána következő bravúros finálénak.


Utolsónak Csajkovszkij tragikus-viharos fantáziáját hallhattuk, amely egy szintén ördögi – jelen esetben irodalmi- alak, Dante nyomán keletkezett. Záró darabnak lehet kissé hosszú, de a koncert szenvedélyes mivoltát tovább fokozta a műben megszólaló, viharként tomboló vonós kar és a középrész melankóliát árasztó klarinétszólója. A koncertet az ismét feltörő vihar és a hatalmas taps zárta.

Visszatérek a nyitó témámhoz: átéltem-e a kiválóságot? Át! 



Békési Botond

Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése