Bachtól Csajkovszkijig





Program:
  • Johann Sebastian Bach: 3. (D-dúr) szvit, BWV 1068
  • Wolfgang Amadeus Mozart: d-moll zongoraverseny, K. 466
  • Pjotr Iljics Csajkovszkij: IV. (f-moll) szimfónia, Op. 36

Karmester: Fischer Iván

Zongora: Emanuel Ax


Egy kisebb zenetörténeti utazás résztvevői lehettek azok a hallgatók, akik ellátogattak a Budapesti Fesztiválzenekar október 19., 20. és 21-ei koncertjeire. A barokk zene egyik leghíresebb szvitjétől egészen a nagy apparátust igénylő szimfóniáig jutottunk el az est folyamán.


Tagadhatatlan tény, hogy az Air (ária) tétel Bach legnépszerűbb művei közé tartozik, és még azoknak is ismerős dallam, akik egyébként nem járatosak a klasszikus zenében. Ez a darab önmagában, a szvit egészéből kiragadva is megállja a helyét, ugyanakkor teljesen más volt eredeti környezetében, a nyitó- és a tánctételek között elhelyezkedve hallani. A művet korabeli, barokk hangszereken adták elő, ami hozzájárult ahhoz, hogy egy kicsit visszarepülhessünk időben, és képet kapjunk az akkori hangzásról. A nyitótétel ünnepélyes jellege remekül megszólalt, a második tétel pedig szívhez szóló volt. Az ezután következő tánctételek (Gavotte, Bourrée, Gigue) játékossága, könnyedsége is megjelent. 


A d-moll zongoraverseny nem mondható tipikus Mozart-darabnak. Ezt a borongós, sötét tónusú hangnemet csak néhány művében használta a zeneszerző, viszont azok olyan jelentős darabok, mint a Don Giovanni. A pusztító túlvilági erőket és a bosszút jelenítik meg az opera d-mollban írt részei, de utolsó műve, a Requiem is ebben a hangnemben íródott.



Az első tétel drámai hangvételű zenekari bevezetője után a szólóhangszer egy új témával lép be, mintegy mérsékelve az addigi háborgó dallamokat. Emanuel Ax az első ütemektől kezdve letisztult, gondosan kimunkált játékkal szólaltatta meg a zongorát, és megvolt az összhang közte és a zenekar között. A Romance nevet viselő második tétel különösen meghatóra, emlékezetesre sikeredett. Azt a határtalan békét, amely ennek a tételnek a sajátja, csak egy hirtelen felbukkanó g-moll középrész tudta kissé megbolygatni. A befejezésben pedig újra elszabadultak az indulatok, a zongora és a zenekar egymással versengve játszotta az elsöprő erejű futamokat. Ax a csellószólam vezetőjével, Szabó Péterrel adott ráadást: egy kellemes hangzású Brahms-duót, amely feltette a koronát az előtte elhangzott zongoraversenyre.


Hasonlóan vészjósló zenei világba vezetett a koncert záródarabja, Csajkovszkij IV. szimfóniája. Az első tételt elindító fúvós fanfár fenyegetően, rémisztően harsant fel, és ugyanilyen hatással bírt később is, amikor váratlanul a fináléban megjelent. Egyszerre fejezett ki monumentalitást és fenyegettséget a tétel, ugyanakkor néha egysíkúvá kezdett válni a zenei hangzás. A soron következő lassú tétel is fúvós szólóval indult, de ezúttal egy gyönyörű oboadallamot hallhattunk, amit aztán a csellószólam vett át. A Scherzo tétel elnevezéséhez híven szellemes hangvétellel fogadott minket, és ez igazi ritkaság volt a szimfónia alapvetően borongós világán belül. A vonósoknak itt végig pengetve kellett játszani, ami a játékos jelleg alapját teremtette meg. A negyedik tételben pedig betetőzött az egész darabra jellemző erő, lendület és keserűség. Lehengerlő fortékon és visszafogott melléktémákon keresztül jutottunk el a lezárásig.


A zenekar játékából ki kell emelnem a fúvós hangszerek szólórészeit, például az első tétel pazarul megszólaltatott fanfárját vagy a második mélabús oboaszólóját. De a vonósok is homogén, üzembiztos hangzást nyújtottak. Ráadásként Johann Strauss Pizzicato Polkáját hallgathattuk meg, amely a szimfónia harmadik tételére utalt vissza frappánsan.

Tuska Borbála
Fotó: Lisa Marie Mazzucco
Share on Google Plus

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése