Aranyélet vezér nélkül


Pass Andrea neve – akár íróként, rendezőként vagy netán drámapedagógusként– minden bizonnyal nem csak a színházi nevelésben és a színházpedagógiában jártas szakemberek, pedagógusok, színész-drámatanárok számára ismerős. A három éve, a Szputnyik Hajózási Társaságon belül fennálló Mentőcsónak Egység egyik szakmai vezetője a FÜGE és a Mentőcsónak színészeivel együtt hozta létre A vezér című előadását, amelyben azon gondolkozott el – és gondolkodtatott el minket is –, hogy egy romlott, korrupt világban létezhet-e még a fiatalok igazságszeretete? És ha igen, képesek-e változást hozni forradalmi magatartásukkal? Vagy már mindenki el-és megromlott, mindenki megvehető, egy kis juttatásért bármire rávehető?

A válasz(ok) megkereséséhez az alkotó segítségül hívta a romantika Hamletjaként is emlegetett Alfred de Musset Lorenzaccio c. drámáját.



A december 14-én bemutatott, a Bábszínház dramaturgjának, Gimesi Dórának közreműködésével létrehozott előadás egy intenzív fény- és hanghatásokkal teli, egyedi díszletezésű, kb. másfél órás kavalkád volt. Kavalkád, hiszen különböző színű forgó és álló lámpafények váltakoztak jelenetről jelenetre. Játszottak a sötét és a Jurányi 123-as laborjának játszóterét betöltő fény váltásával is. Ezek az ˝effektek” sikeresen megteremtették a XVI. századi, a Mediciek által irányított firenzei ˝köztársaság” baljós atmoszféráját. A városét, ahol mindenki dörzsölt, mindenkit érdekkapcsolat fűz mindenkihez. Etikai értelemben – a megalkuvás miatt – minden városlakó élő halott. Talán ezért is volt a játszók számára kialakított tér, valamint az annak két végében álló emelvény letakarva egy fekete, szemeteszacskónak tűnő anyaggal. Egyfajta „immorális szemétdombot” figyeltünk – és mi magunk is abban ültünk. 

Kavalkád, mert egyfajta váltakozó erősségű hangorkán részesei lehettünk. Hangorkáné, amelyet a kulissza mögött elhangzó, jól érthető párbeszédek és mondatfoszlányok okoztak. Amelyek arc nélkül hangzottak el. Arc nélkül, mert az aktuálisan uralkodó Alessandro Medici herceg túlkapásai, dőzsölése, zsarnoksága ellen háborgó, szegénységben és kiszolgáltatottságban élő, száműzötteket sirató nép is arctalanul, hangos szó vagy a nyilvánosság elé való kiállás nélkül vállalja csak méltatlankodását. Arc nélkül, mert ha senkiben nem lehet megbízni, akkor senkinek sincs igazi bőr a képén. Csupán néhány diák próbál szenvedélyesen, tapasztalatlanul, vakmerően ellene menni a fennálló rendszernek. Csupán ekkor váltotta fel a hangos dobpergés az édes-bús gitár és fuvola dallamvilágát, ekkor hallatszódott ordítás, üvöltés, hangzavar a háttérből. De ez akkor már mindegy is volt. Mindegy, mert hiába ölte meg – inkább a herceg és talpnyalója által megerőszakolt lánytestvére miatt érzett személyes bosszúból, mintsem a firenzei városlakók iránt érzett felelősségtudatából – Alessandrót az ifjú, elvileg a Mediciek és az udvarbeliek barátjaként feltüntetett Lorenzaccio. Úgyis jön egy újabb, egy még kegyesebb Medici. Aki szintúgy megígér mindenfélét. A körforgás nem áll meg, nem állhat meg. Nekünk már csak a teljes sötét, és a szinte már elviselhetetlen hangerővel püfölt dob maradt.

Ám amennyi izgalmat rejtettetek magukban a díszlet elemei, a hangszerek, a fények, az extravagáns, a kor és a mai század divatját is idéző, Pető Kata által megálmodott jelmezek – nos, annyival kevésbé volt érdekfeszítő a közös színészi játék, az interakciók. A Lorenzaccióként színpadra lépő Jászberényi Gábor jól hozta az udvari kegyenc, majd a ˝köztársaság nevében” az uralkodót leszúró, heves természetű fiút – csak éppen a kétféle személyiség közötti átmenetnek nem volt meg teljesen az íve. Egyetlen lányként a játszók csapatában, a darabban megjelenő női karaktereket mind Réti Adrienn formálta meg. Remekül választotta el és jelenítette meg a különböző nőtípusokat a színpadon, bár Lorenzaccio testvéreként kicsit sematikus, kevésbé kidolgozott alakítást nyújtott. Ugyanez a virtuozitás és aktív színpadi jelenlét jellemezte a többi színészt is, a „Meghalt a király! Éljen a király!”- elvén alapuló figurát, vagyis a két egymást követő herceget megformáló Vizi Dávidot (e.h.),a ficsúr, talpnyaló Salviatiként jelenlévő Formán Bálintot, valamint az idealista, forróvérű, ám szenvedélyesen harcoló, és emiatt elbukó diáktársat, Strozzit megjelenítő Lestyán Attilát. Külön-külön mindenki a helyén volt ebben az Aranyélet c. sorozat tematikáját megidéző, az akkori itáliai várost elénk táró előadásban. Csak valahogyan együtt, a dialógusok során nem sikerült azt a kirobbanó energiát és feszültséget biztosítaniuk, amelyet a sötétben felvillanó fénypontok, az olykor rituálisan ható mozgásvilág és a dobok keltettek fel bennünk.



Lehet, hogy azért nem kaptunk – kaptam én – egyértelmű válaszokat a bevezetőben feltett kérdésekre, mert nincsenek egyértelmű válaszok. Mert a folyamatos bizonytalanság, a korrupció, a megvesztegetés ténye és léte (sajnos) állandósult már a legtöbb társadalomban. Ez már sok néző számára nem tud újdonságként hatni. Érzékeljük, érezzük folyamatosan magunk körül és magunkban. Ám az, hogy akarunk és/vagy tudunk-e tenni ellene, nos, ez továbbra is kérdés maradt. Számomra legalábbis mindenképpen. Ugyanis az általam elképzelt, az előadás címében megjelenő vezér(egyéniség) nekem hiányzott. Hiányzott, hiszen a konkrét tettek emberei – akár Strozzi, akár Lorenzaccio – elhulltak mind egy szálig, más vagy saját kezük által. Egyedül maradtam észrevételeimmel, felháborodásommal, félelmeimmel. De elképzelhető, hogy épp az előadás által (is) sugallt egyedüllétem a megoldás kulcsa?

„Nem számít, mennyire keskeny a kapu, hogy milyen súlyos büntetésekkel van teleróva végzetem pergamenje, én vagyok a sorsom ura, lelkem kapitánya." 
William Ernest Henley: Invictus (részlet)


Németh Fruzsina Lilla
Fotók: http://juranyihaz.hu/a-vezer/
Share on Google Plus