Fischer Iván újra rendez: Falstaff!

Fergeteges Falstaff-előadással ajándékozta meg a Müpa közönségét Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar. Telitalálat volt az énekesgárda, a zenészek szerepeltetése, a jelmezek, és még bőven sorolhatnánk tovább. 


Ugyan itt tenném hozzá, hogy az előadás nem csak fergeteges volt, hanem meglepetésekkel is teli, a Müpa nagytermének színpadát varázslat lepte el. Fischer Iván rendezése visszahozta azt, amitől vígopera egy vígopera (még ha a Verdi oeuvre-ben egyedüli is). Itt nem lehetett komolykodva ülni a székben, nevetni kellett! 


Kezdjük talán onnan, hogy ez az opera Verdi életművében is kivételes helyet foglal el. Idős korában írta meg egyetlen vígoperájaként, amikor már ünnepelt és sokszorosan elismert zeneszerző volt, és nem kellett megfelelnie senkinek. Az egész darabból látszik, hogy a saját kedvteléséből készült, és ez a derű és humor az előadásnak is fontos részét képezte. 


Érdekesség képen: zeneszerző és librettista (Arrigo Boito) együttműködését – mondhatnám, akár szimbiózisát – dicséri ez a vidáman, és kijelenthetjük, büszkén csillogó kő egy életmű koronáján. Pedig az alkotó páros nem volt ám mindig jóban! A csak nem halálos ellenségeket Verdi kiadója, Ricordi békítette ki. Milyen jól tette! 



Fischer Iván és Marco Gandini rendezése mulatságos, de szerethető figuraként jelenítette meg Sir John Falstaffot. A régi kor lovagja ő, aki ragaszkodik a saját elveihez, és nem érti, hogy a környezete miért nem ért egyet vele. Ami nagyon szimpatikus benne, hogy nem bosszankodik sokáig a sérelmein – pedig lenne rá oka –, hanem humorral és iróniával felül tud emelkedni a gondjain. Nicola Alaimo mind megjelenésében, színészi játékában és nem utolsósorban énektudásában kifogástalanul alakította Falstaffot, jobbat el sem lehetne képzelni erre a szerepre. 


Dekadens, potrohos borissza. John Falstaff lovag (!). Fischer legutóbbi rendezése, Mozart Don Giovannija is egy hasonló jellemű főszereplővel operál. Igaz Sir John egy sokkalta szerethetőbb karakter és a nőügyeiről sem vezetnek noteszt a szárnysegédek. Énekesi és színészi teljesítményben jelen esetben sem volt hiány. Ismét egy erős gárdát kaptunk. Külön kiemelném, hogy Fischer – ahogyan az igényes ismertetőben is olvashattuk – kiemelt figyelmet fordított az énekesek olasz nyelvtudására, elvégre egy olasz operát hibátlan olaszságú énekesekkel hallgatni még is csak más.


A rendezésben számos jól működő megoldást láthattunk. Nagyszerű ötlet volt Fischer és a zenészek bevonása a cselekménybe, hiszen így nem csak zeneileg vették ki részüket az előadásból. A zenekar tagjai közül például többen beszálltak Falstaff keresésébe Ford házában, később pedig erdei tündérekké és manókká alakultak át és énekeltek is. Fischert pedig egy alkalommal csaplárosnak szólította Falstaff, ami megint nem egy szokványos jelenet volt. 



Egy pillanatra sem alakult ki üresjárat a színpadon, rendkívül látványgazdag volt a produkció, amihez nagyban hozzájárultak a jelmezek is. Anna Biagotti munkái impozánsan hatottak, és kitűnően illettek az egyes karakterekhez. Falstaff ünneplőruhája például egyszerre volt egyedi, túldíszített és némiképp mulatságos is, viszont az biztos, hogy nem lehet elfelejteni a látványát. A nők ruhái pedig egytől egyig esztétikusak voltak, főleg a nimfa- és a tündérjelmezek. 



Erről a részről csak szuperlatívuszokban lehet szólni. Tényleg. Az énekesek, a zenekar és Fischer Iván annyira közel hozták a darabot a közönséghez, amennyire csak lehet. Akár az első néhány széksort is beültethették volna a színpadi forgatagba. Mi némiképpen távolabbról szemléltük az előadást, de így is ugyan az volt az érzésünk – nekem legalább is biztosan -, hogy benne vagyunk a darabba. 


Üresjáratot nem nagyon lehetett találni. Konvencionális megoldást meg végképp nem. Az egész darab gördülékenyen haladt és mindenki aktív résztvevője volt a színpadon. A díszlet (inkább színpadkép) a maga egyszerűségében kitűnő volt, színt pedig az igényes és karakteres jelmezek vittek a darabba. 


Falstaff igazi dandyként tündökölt hatalmas csokornyakkendőjével és kockás öltönyével, aminek láttán Beau Brummel is örömkönnyeket hullatott volna. Alice, Meg és Mrs. Quickly pedig igazi csinibabaként tündököltek negyvenes éveket idéző kosztümjükben. Nem utolsó sorban pedig a zenekar erdei manóvá változása is csodásan nézett ki, nem beszélve a kalapokra szerelt égősorokról. 



Az énekeseket nemcsak hangi, hanem színészi produkciójuk alapján is dicsérhetjük. Láthatóan jókedvvel formálták meg a karakterüket, de nem estek túlzásba sem a jellemábrázolással. A windsori nők csapata (Alice – Eva Mei, Meg Page – Laura Polverelli, Mrs. Quickly – Yvonne Naef) nagyon szerethető volt, és olyan pillanat is akadt, amikor Fordnak (Tassis Christoyannis), a féltékeny férjnek szurkoltunk. 


A Fesztiválzenekar játéka és az Á la c’ARTe kórus közreműködése is meghatározó részét képezte az előadásnak. Olyan komplex élményt kaptunk, amit csak ritkán lehet tapasztalni. 

A komplex élmény kitűnően jellemzi Fischer rendezését. Mint korábban említettem, egy vígoperának ilyennek kell lennie. Visszatért ebbe a darabba az élet, az öröm és a nevetés, ami mindig őszinte volt.


Békési Botond és Tuska Borbála
Fotók: Horváth Judit
Share on Google Plus