A tánc maga a szabadság

„A test a legősibb eszköze a kommunikációnak. Olyan dolgokat is megmutat és elárul, amit mi sem feltétlen tudunk magunkról.” – a GlobART Társulat művészeit bemutató interjúsorozatunkat Décsi Zsófiával folytatjuk. 

Mikor „jegyezted el” magad a tánccal? 

Nem tudnék erre pontos választ adni. 11 évesen kezdtem el táncolni teljesen hobbi szinten, aztán egyre fontosabb szerepet töltött be az életemben. Aztán azon kaptam magam, hogy a továbbtanulási papíromon csak a Magyar Táncművészeti Egyetem szerepel, mint opció. Mindig voltak és vannak hullámvölgyek, de innentől már egyértelművé vált mi a legfontosabb az életemben. 

Melyik stílusban érzed magad leginkább otthon? 

Az Urban Dance stílusok azok, amikben én igazán megtaláltam magam. Ez egy gyűjtőnév, mely magában foglal meglehetősen sok stílust, mint például a Hiphop, House, Vogue, Waacking és még sorolhatnám. Ezek közül nem szívesen emelnék már ki, mert valahogy minden „korszakomban” mást érzek a legközelebbinek. Mind improvizációs alapokkal, önkifejező szándékkal születtek és ez az a szabadság, ami nekem maga a tánc. 

Ha alkotsz, akkor önmagad kifejezése a fontosabb, vagy az, hogy valamit közölj a világról? 

Ez attól függ mit alkotok. Ha van egy konkrét feladat, akkor a közlés a cél. Hogy megtaláljam azokat a csatornákat, utakat, amiken keresztül eljuthat az üzenet a befogadóhoz. Viszont például egy szólóban, vagy egy olyan koreográfiában, ami „csak úgy” készül általában azt érzem, hogy a bennem feszülő érzéseket kell kifejezésre juttatnom. 

És mikor fordultál a tanítás felé? Ebben mennyire tudod kiélni a művészi szabadságot? 

19 éves voltam, mikor tanítani kezdtem. Amíg egy csoportnál az alapok elsajátításának fázisában tartunk, addig koreográfiai szinten kevéssé tudom megélni a kiteljesedést. Azonban, minél haladóbb egy csoport mind fizikailag, mind szellemileg, annál jobban elengedhetem a fantáziám. 

A munkáiddal inkább egy saját egységes nyelvet igyekszel kialakítani, vagy a változatosságra törekszel? 

Mivel a saját nyelvem se tudnám határozottan definiálni, inkább azt mondanám, a változatosságra törekszem. Szeretek különböző műfajokban alkotni. Azonban vannak mozdulatok, vagy néha csak apró gesztusok, amik egy olyan személynek, aki már ismer szinte egyből lelepleznek. 

A GlobART-nál színészekkel és táncosokkal vegyesen foglalkozol, hogyan sikerül kialakítani a közös nyelvet a próbafolyamat során? 

Nem éreztem ezt soha nehézségnek. Jobban át kell gondolni a koreográfiát, hogy olyan is meg tudja csinálni, akinek nem ez a szakterülete és annak is kihívás legyen, akinek viszont igen. Na meg, hogy mindemellett egy látványos színpadi összképet kapjon a néző. Viszont ezenkívül, hogy otthon talán kicsit többet kell foglalkoznom a tánc összeállításával technikai szempontból, a továbbiak nem okoznak gondot. 

Miként zajlanak egy-egy próba előkészületei? Hogy dolgozol össze a rendezővel és a zeneszerzővel? 

Nagyon fontos az összmunka. Az Oidipusz király című előadás volt az első, ahol koreográfusként dolgoztam. Összeültünk mind és jelenetről jelenetre átbeszéltük, hogy mi az, amit láttatni, kifejezni szeretnénk. Aztán mindenki kicsit ment a saját útján, dolgozott a saját részén és megint összeértek a szálak. Majd a rendező irányításával végül összecsiszolódott minden egy kerek egésszé . 

Koreografálás előtt kielemzed a történetet vagy inkább az ösztöneidre hallgatsz? 

Figyelembe veszem a történetet, de jobb szeretek ösztönből koreografálni. Szerintem az üzenet is jobban átmegy egy belső, mély érzésből indíttatott tánccal, mint egy minden mozzanatában szinte kizárólag tudatosan megkonstruált mozdulatsorral. Inkább legyen lelkileg kifejező, mint mozdulataival túl direkten közölni vágyó egy tánc. 

Mit gondolsz, mivel tud többet adni egy testtel megfogalmazott jelenet, mint a tradicionális színház? 

A test a legősibb eszköze a kommunikációnak. Olyan dolgokat is megmutat és elárul, amit mi sem feltétlen tudunk magunkról. Ha jól használják, egy iszonyatosan erős közvetítő. Viszont ehhez az kell, hogy aki táncol, tényleg teljes lényével átélje, amit épp ki szeretne fejezni, mert ha nem így van, teste egy pillanat alatt elárulja. Úgyhogy nem mondom, hogy egyszerű vele dolgozni, de mindenképp megéri. 

A MajdNEM-ben te vagy Vivien alteregója. Színészként is ugyanolyan magabiztosan érzed magad a színpadon, mint táncosként? 

Táncosként alakítom Vivien alteregóját, azonban az nagy újdonság volt számomra, hogy valakinek a bőrébe kell bújjak. Persze, egy táncos mindig valamilyen karakterben kell, hogy megjelenjen, de azért az mégsem ugyanaz, mintha elő kellene adni egy teljes személyiséget mélységekkel, átszellemüléssel. Akárhányszor játsszuk, mindig úgy érzem, találok újat és újat benne. Ezt a részét már talán kezdem megszokni a dolognak, azonban amikor az Oidipusz-ban meg kellett szólalnom a színpadon, azért eléggé izgultam. 


Mi volt számodra az eddigi legfontosabb, legizgalmasabb munkád a GlobART-nál? 

A MajdNEM a kedvencem még mindig. Talán azért is, mert ez volt az első, így eléggé meghatározó. Annyira új volt maga a feladat és az egész koncepció, elképesztően izgalmasnak találtam. 

Megváltozott valamiben a gondolkodásmódod azóta, hogy egy színházi társulattal dolgozol? 

Eddig se voltam egy egyhelyben toporgós ember, azonban itt még jobban törekszem arra, hogy időről időre folyamatosan kilépjek a komfortzónámból. Legyen az egy tréning vagy egy előadás, úgy érzem egyre kevésbé hagyom magam ülni a kényelmes, már jól megszokott helyzetekben.
Share on Google Plus